Avatar- Az utolsó léghajlító

Avatar- Az utolsó léghajlító

Sziasztok, ez itt újra a Klasszikus Hollywood. Régen volt már kritika (Istenem, de régen!!!), de most újra itt vagyok és egy kis újdonságot hoztam nektek. Vessük bele magunkat újra a TV sorozatok világába, azon belül is egy alműfajba. Mai témánk az animációs sorozatok a mai anyagunk pedig az Avatar- Az utolsó léghajlító című Nickelodeon sorozat, de előtte beszéljünk magáról a műfajról.

Nem is magáról az animációs film műfajáról szeretnék beszélni, mert akkor holnaputánra se végeznénk, annyi mindent lehet róla beszélni. Inkább arról mesélnék, hogyan állja meg a helyét az animáció a sorozat világában, illetve az e köré felépített popkultúráról. Vágjunk is bele.

Már az ősidőktől kezdve, mikor rájöttek, hogy a rajzok akár életre is kelhetnek a szemünk előtt, voltak animációs rövid filmek. Az egész már a 10-es években tovább haladt a kísérleti fázisból, de a sorsfordító év 1928 volt, mikor is egy Walter Elias Disney nevű fiatalember, megrajzolt egy egeret, ami ma már a világura lett (lásd. Marvel és Star Wars jogok). A Willie a gőzhajó volt az első rövid animációs epizód, amiben szerepelt Mickey egér és bemutatásakor már sikereket ért el. Disney elindított egy sorozatot, amit én csak Mickey egér univerzumnak hívok. Ez az univerzum még a mai napig építi a saját világát és azóta a híres egér mellet olyan kultikus karakterek kaptak nagyobb figyelmet, mint Donald kacsa, Goofy, Pluto stb. Ha azt hittétek, hogy a Dallas tartott sokáig, hát tévedtettek. Mint mondtam a Disney által elindított sorozat a mai napig nem ért véget. De vissza térve a 20-as, 30-as évekre. Disney sikerét meglovagolva, a már akkor sikereket elért Warner bros stúdió is felfigyelt. Ők is akartak egy szeletet a tortából és elkészítették a másik kultikus rajzfilm sorozatot a Lonney Tunes-t (Bolondos dallamok) és a köztudatba hozott olyan karaktereket (Tapsi Hapsi, Dodó Kacsa, Cucu Malac), akik szintén a popkultúra szerves részévé váltak. Mickey egér kalandjaival ellentétben a Looney Tunes, inkább célozta be a felnőtteket célközönségnek. Az akkori világhelyzeteket ábrázolták parodisztikus formában, de nagy szerepet játszott bennük a helyzetkomikum is. Erre azért volt szükség, mert egy kisgyerek még nem érti, milyen dolgok történnek a világban körülötte, már pedig az animációs film, nagyban szól a gyerekeknek is. Persze a Lonney Tunes ugyan úgy akart a felnőttekhez is szólni. A recept pedig sikeres lett. A jó animációs film/sorozat az, ami ugyan úgy megszólítja a fiatal és az idős generációt is. De sajnos a 2. világháború kitörése után egyfajta válság helyzet alakult ki. Senki nem akart már rajzfilmeket nézni, épp ezért, mint a Disney, mint pedig a Warner átált a propaganda rajzfilmek készítésébe. Lényegük az volt, hogy a fiatal korosztályt is meggyőzze, Amerika a király és legyőzi a gonosz Németországot. Példaként hozhatjuk fel a Führer arca című Donald kacsa epizódot, ami Oscar díjat is kapott. A háború után pedig újra fellendül a rajzfilmipar. A Disney, Warner páros mellet megjelent a többi azóta ismert cég is, mint pl. a Hannah- Barbara stúdió, akiknek köszönetet mondhatunk az olyan gyerekkori emlékekért, mint a Scooby- doo, Tom és Jerry, Frédi és Béni vagy a Maci Laci. Aztán sok évtized néma csend után, jött az új forduló pont, a 90-es évek.

 Ez volt a rajzfilm sorozatok reneszánsza, több okból is. Az a generáció, akik Mickey-n, Donald-on és Tapsi Hapsin-n nőttek fel, megöregedtek. A történelem zavaros évszázadai után egy teljesen más generáció született meg a 80-as, 90-es években, akik már nem úgy gondolkodtak, mint hajdan nagyapáink. Új irányzatok, stílusok jöttek be a köztudatba, amik teret adtak egy teljesen más útvonalnak. A kábel TV-k nagyobb teret kaptak és a rajzfilmstúdiók ezt kihasználták. Létre jöttek azok a csatornák, melyek a rajzfilmekből gazdagodtak meg. Ilyen cég volt pl. a Cartoon Network, a JetX vagy a Nickelodeon. Ezek a csatornák jobban eltértek a régi kortól. Sokkal harsányabb, sokkal energikusabb és sokkal „beszívottabbak” lettek. Az itteni rajzfilmek inkább célozták meg a tinédzsereket, mintsem a fiatalabb korosztályt. Ez abból is látszik, hogy sok merész dolgot mutattak be ezekben a sorozatokban, amit nem mindenki tud befogadni. A bujtatott felnőtt tartalom, a kor stílus irányzata és az ezt kiparodizáló humor nagyban befolyásolta a műfajokat. Ebben az időben olyan alkotások születtek, mint a Johhny Bravo, Bátor a gyáva kutya, Pindur pandúrok, Spongyabob, Rokkó modern világa stb. Egy egész generáció nőtt fel ezeken a meséken és sokan még a mai napig szeretik is őket. Persze a Disney sem volt rest és a 90-es években is olyan sorozatokat hoztak a köztudatba, mint a Kacsamesék, Csipet-csapat, Gumimacik stb. Ezek megtartották a régi Disney naiv bájosságát, de újítottak is abban, hogy itt már az idősebb fiatalok is tudták értékelni őket. Persze ezzel még nem értünk a végére. Még megemlíthetjük az anime mániát (Dragon ball, Pokemon) és a felnőtt rajzfilmeket (South park, Simpson család, Family Guy). Ma pedig ezt a korszakot folytatják tovább olyan sorozatokkal, mint a Kalandra fel, Rejtélyek városkája vagy mai alanyunk az Avatar is. A lista végtelen és órák hosszat lehetne felsorolni a 100-nál több rajzfilm sorozatot.

És, hogy mit hoztak az utókornak ezek a rajzfilmek? Felhőtlen szórakozást! Legyen az Tapsi Hapsi vagy Donald kacsa, Spongyabob vagy Johnny Bravo, mindannyiunkat szép emlékek fűznek ezekhez a sorozatokhoz. És nekem is szép emlékekek fognak fűzni az Avatar- Az utolsó léghajlító című mesterűmhöz.

Történet: A világot a 4 elem népe népesíti be egymástól elzártan, más kultúrával. A Víz törzsei, a Föld királysága, a Tűz népe és a Levegő nomádja békében éltek egymással, de minden megváltozott, mikor a Tűz népe hadat üzent. Egyedül csak az Avatar, a 4 elem mestere képes őket megállítani, aki minden alkalommal egy másik nép törzsében születik újjá. Ám a háború kezdetén az Avatár eltűnik. 100 évvel később a Déli- sarkon 2 víztörzséből származó tinédzser Katara és Sokka, találnak egy jéghegybe zárt levegő idomár fiút, Aangot. Ő az elveszett Avatar, de mivel még egy oktondi gyerek, ezért még meg kell tanulnia a maradék 3 elemet irányítania. Eközben a tűz népe lassan eléri célját.

Megvalósítás: Először is egy személyes tapasztalat. Én soha életemben nem hallottam erről a sorozatról. Viszont mikor megtaláltam, nem nagyon volt kedvem elkezdeni. Ennek 2 oka volt. Egyrészt a Nickelodeon. Én elismerem, ha valakinek, a gyerekkorának szerves része volt ez a csatorna, de az én gyomrom nem tudja bevveni az ottani sorozatok stílusát (infantilis/gyermeki humor, gusztustalan rajzolással). A másik ok maga Az utolsó léghajlító című Shyamalan film. Tudni illik 2011-ben készült a sorozat 1. évadából egy adaptáció. Egyszer láttam egész életemben, de egyszerűen utáltam. Hiába volt szép a látvány és grandiózus a történet, ha az egész nagyon bénán volt megcsinálva. Gondoltam rossz film, rossz alapanyag. Végül a rengeteg meglepően pozitív kritika után úgy döntöttem belevágok. És most, hogy végére értem, ki kell mondanom. Életemben nem fogott még meg ennyire egy rajzfilm. Be kell, hogy valljam, egy Nickelodeon gyártású sorozat képes volt olyan érzelmeket kiváltani belőlem, amiket utoljára 10 évesen éreztem, mikor először láttam a Csillagok háborúját. Tudom, más műfaj a 2, de az érzés ugyan az volt. Na de nézzük meg, miért is ajánlom minden korosztálynak ezt a mesét.

Mert, igen. Váltig merem állítani, hogy ez a sorozat szinte minden korosztályt magával ragad. Ugyan úgy szól a fiatal gyerkőcöknek, tinédzsereknek, felnőtteknek és öregeknek. Mindenki megtalálja a maga azonosulási pontját. Lássuk ezeket a pontokat.

1.     Grandiózusság: A legtöbb rajzfilmről el lehet mondani, hogy nincsen egy nagyobb történet szála. Vegyük példának a Kacsameséket. Minden epizódban történik valami esemény, de ezek nem nagyon kötődnek a többihez. A legtöbb mesének, nincsen egy egész évadot felölelő története. Ez nem probléma, csak egy megfigyelés. Ezzel szemben az Avatarnak van egy 3 évadot felölelő története. Van eleje és (ritka eset, de) van vége is. A legtöbb sorozat belefut abba a hibába, hogy a mennyiségre törekszik (persze vannak kivételek khm Sherlock khm) mintsem a minőségre. Ez főleg az előbb említett Simpson családra vonatkozik, ami már a 24. évadánál jár, és mégsem akar a végére érni. Ezzel szemben az Avatar készítői tudták, hogy meddig húzhatják az időt. És ez a 3 évad épp elég idő ahhoz, hogy felépítsenek egy olyan világot, ami részlet gazdag, érdekes és grandiózus. Persze vannak epizódok, amik úgymond nem nagyon kapcsolódnak a fő történethez, de akkor sem lehet rájuk haragudni, mert ezek tovább építik vagy a világot, vagy a népek kultúráját és ezzel csak valóságosabbnak érezzük az egészet. Persze azért akad pár kifejezetten unalmas epizód is (és pár idegesítő is), de ezekből hála égnek nagyon kevés van. Az egész világ él és lélegzik és van súlya az eseményeknek. És az emlékezetes pillanatok sem hiányoznak belőle. Most sorolhatnám őket naphosszat, de csak párat emelnék ki. Epikus pillanatok között ott van Észak ostroma, a párbajok a tűz népével, a Fekete nap ideje és a Finálé, érzelmes pillanatok közt ott van Zuko háttértörténete és Iroh bölcsességei, vicces pillanatok között Sokka és Toph bármely beszólása, de még kifejezetten félelmetes és sötét pillanatokat is tartalmaz a sorozat. Egy szóval grandiózus. Egy rajzfilm képes volt olyan magas történet mesélési szintre emelkedni, mint a Gyűrűk ura vagy a Trónok harca.

2.     Érzelmek: Soha a büdös életbe nem gondoltam volna, hogy egy Nickelodeonra gyártott sorozat képes lesz ennyi érzelmet kiváltani belőlem. Már pedig itt ez történt. És ahogy fórumokon is olvasom, ezzel nem csak én vagyok egyedül. És az, hogy ennyire különböző módon tud, mindenki azonosulni a sorozattal, bizonyítja azt, hogy mennyire változatosak az epizódok. Egyszerre tud vicces, szomorú, félelmetes, bölcs, ugyan akkor néha gyermekien naiv maradni. És ezt eddig nagyon kevés sorozat tudja elmondani magáról. És ismétlem, ez még mindig egy Nickelodeon rajzfilm, amiről a legkevésbé hinné el az ember. Amit itt még el kell mondani az a keleti bölcsesség. Ami újdonság még van ebben a sorozatban az a távol-keleti kultúra beágyazása a nyugati rajzolásba. Sokszor megjelenik benne a lélekvándorlás, a spiritualizmus, a csakrák és az ehhez hasonló bölcsességek. És ez ad az egésznek egy újdonság érzetett. Egy olyat, amit eddig még nem igazán láttunk. Valami egyedit. Valami újat. Valami felejthetetlent.

3.     Rajzolás: Erre csak egy dolgot lehet mondani. Gyönyörű! Az Avatart sokan tévesen anime-nek titulálják. Persze a készítők sokat merítettek Japán rokonaiktól, de ettől még a rajzolás nyugatias maradt. Nem csak a karakterek lettek nagyon jól megrajzolva, de a tájak is valami gyönyörűek. Az akciók megvalósításáról meg már ne is beszéljünk. Egyszerre dinamikusak, követhetőek és kreatívak. Az alkotók kihasználták a 4 elem adta lehetőségeket és kihozták belőlük a maximumot. minden elem harckoreográfiáját, más harcművészeti ágból vették át pl. a Tűz idomárok koreográfiájának a koreai kung-fu volt az alapja, míg a Föl idomároknak a kínai shi-fu. Ezen felül az elemek felhasználásából sincs hiány. Kapunk itt tornádó támadást, tűz ostort, jég támadást és még sorolhatnám.

4.     Karakterek: Ismételni tudom magam. Rajzfilmhez képest a karakterek a legkisebb részletekig ki vannak dolgozva. Mellette pedig, még szimpatikusak is. Még a gonoszok között is vannak szerethető figurák. Ami pedig szintén mindenki számára élvezhetővé teszi a mesét, az az, hogy szinte minden korosztály megtalálja benne a saját kedvencét. Vegyük őket sorjában.  

Aang, a főszereplő Avatar főleg a kiskorúak nagy kedvence, mert nagyon aranyos, minden megmozdulása. Persze nem csak ettől lesz emlékezetes. Annak ellenére, hogy az 1. évadban nagyon gyermekien viselkedik az évadok során egy nagy változáson megy át. Át érzi tetteinek a súlyát és megérti azt is, hogy mit kell feláldoznia az Avatar kilétte miatt. Ez így sablonosnak hangzik, de mellette egy annyira szerethető figura lett, hogy nem lehet nem elfelejteni. Az alkotók tudták, hogy ő még csak egy 12 éves gyerek, szóval úgy is viselkedik, mint egy 12 éves gyerek.

 Aztán ott van Sokka, Katara és Toph. Ők a fiatal tinédzser réteget képviselik (a 12-16 éves korosztályt). Ő róluk is ellehet mondani azt, amit Aangról. Nagyon szerethetőek, emlékezetesek és mellette okosak is. Sokka például a tipikus humoros karakter. Ő nem tud egy elemet se idomítani és még azt se lehetne rá mondani, hogy jó harcos. Még azt is mondanám, hogy egy felesleges karakter, de mégsem. Mert először is tényleg nagyon vicces beszólásai vannak, de mellette egy érett gondolkodású tini, aki főleg az ötletei miatt emelkedik ki a csapatból. Ő az úgymond stratéga/ ötletgazda, aki nélkül a csapat csak kevesebb lenne, mind tapasztalatilag, mind humor forrásilag.

Akkor ott van még Katara, a húga. Ő az a tipikus modernkori felfogású nő, aki nem otthon marad főzni és ruhát mosogatni, hanem ott van az események központjában és ki is veszi a részét belőle rendesen. Amúgy ő egy vízidomár, és ahogy a sorozatban is mondják, egy tehetséges vízidomár. Ez pedig látszik is rajta. Egyedül egy helyen lehet belekötni a karakterbe, mégpedig ott, hogy túl liberális felfogású. Persze ez nem zavaró és ő is szerethető marad, de néha tud, nagyon érdekes dolgokat is csinálni, nem pozitív értelemben.

És ott van még Toph, aki magát a világ legjobb földidomárjának nevezi (nem is véletlenül, de ez Spoiler veszély). Na, ő a legszerethetőbb karakter a csapatból. Ő is az a tipikus, nem kell őt pátyolgatni, tud magára vigyázni típus, aki mellette vak! Ennek ellenére talán ő a legügyesebb a csapatban. Mellette pedig ő a legnagyobb poén mester Sokka után. Már az első epizódban ahol ő megjelent tudtam, hogy nagy kedvenc lesz belőle. És igazam is lett.

És akkor térjünk rá az idősebb (17-21 éves) tinédzser korosztályra, akiket a Tűz népéből kerülnek ki. Először ott van Azula, aki egy nagyon badass karakter. Nem csak azért, mert villámokat lő ki az ujjaiból, hanem azért is, mert nagyon menő szövegei is vannak. Az akrobata kepeségeiről meg már ne is beszéljünk. Komoly ellenfelei Aangéknak. Mellette ott van 2 segítője Mai és Ty Lee, akik bár nem kapnak sok szerepet, de nekik is vannak menő pillanataik. Na de a végére hagytam a nagy ágyút. Zuko herceget.

 Nos, hát. Nem tagadom, hogy Zuko a kedvenc karakterem lett, de ennyit a személyes tapasztalatokról. Nem megyek bele a teljes részletekbe, mert már maga a karakter egy 2 lábon járó meglepetés. Szóval nem lövöm le a fordulatokat, amik vele történnek. Mert Zuko az egyik legjobban kidolgozott rajzfilm karakter, akivel valaha találkoztam. Ennek a fiúnak egy olyan háttértörténete van és ez olyan jól van bemutatva részről-részre, hogy azt az élőszereplős sorozatok is megirigyelnék. Szóval, akár egy egész dossziét írhatnék magáról Zuko karakteréről, de nincs az az idő (és nyomdafesték), mellyel egy nagyon részletes karakter leírást adhatnék róla. Szóval röviden csak annyit. Zuko the best!

És persze nem marathatnak ki a felnőttek sem. Belőlük is sok jó van, de én Iroh tábornokot emelném ki, aki Zuko nagybátyja. Röviden ő róla is azt tudom, mondani, mint unokaöccséről. Nagyon kidolgozott háttértörténete és sok emlékezetes pillanata van. E mellet ő mondja a legbölcsebb gondolatokat. Mellette pedig Sokka és Toph után a 3. legviccesebb karakter. És hát nem véletlenül hívják a nyugat sárkányának.

5.     És most jön a legfontosabb pont, ami miatt az Avatar- Az utolsó léghajlító több, mint egy mezei rajzfilmsorozat. Az, hogy mer értelmes gondolatokat sugározni a nézőjének. A sorozat rajongói, már nyilatkozták, hogy főleg a gyerekek voltak a célcsoport, viszont nagyon meglepődtek azon, hogy a rajongók nagy része 24 éves felnőttekből áll. De ez is mutatja, hogy ez a sorozat, több mint egy rajzfilm. A bámulatos történet mesélés, a gyönyörű animációk, a szerethető karakterek és a keleti bölcsesség bevonása, teszi egyedivé ezt a mesét. Ez egy csiszolatlan gyémánt, amit még tovább kell csiszolni.

Szóval, ha esetleg meghoztam a kedvét valakinek, hozzá, az nyugodtan vágjon bele. Mindenkinek tartogat meglepetést ez a mese. Kicsiknek és nagyoknak egyaránt. És ha eszembe jut, hogy ebből az alapanyagból, milyen borzasztóan rossz filmet csináltak, akkor inkább nem is akarok élni.

Én a Klasszikus Hollywood voltam. Sziasztok J

A vadászat

A vadászat

Sziasztok, ez itt újra a Klasszikus Hollywood. Most, hogy újra itt vagyunk, folytathatnánk a Tarantino marathont, de most más a helyzet. Persze ez nem azt jelenti, hogy az előbbit abba hagytam volna, erről szó sincs. Viszont most pár hete egy olyan film került a kezeim közé, amiről beszélni kell. Ugyan is ez a mű annak ellenére, hogy Imdb-n ott van a világ legjobbjai között, mégis nagyon kevés ember ismeri. Ennek pedig egy oka van. Ez nem egy Hollywoodi szuperprodukció. És még mielőtt rátérnénk mai alanyunkra, beszéljünk ki egy fontos témát, ami nem más, mint a külföldi filmgyártás. Mármint Amerikához mérten külföldi. Azért fontos ez a szempont, mert már a kezdetektől fogva az USA béli Hollywood volt a világ mozis császára. Szinte minden 2. film onnan jött és a legemlékezetesebbek is Los Angeles eme kerületéből származnak. Nem véletlenül! Sok tehetséges ember dolgozik ott még most is lásd. Scorsese, Tarantino, Nolan stb. viszont annyi olyan alak is munkálkodik ott, akiket inkább látnék mosogató fiúként mintsem filmes személyként lásd. Adam Sandler, Michael Bay stb. És most tegyük fel a kérdést. Mennyire hasznos, hogy szinte mindig csak Hollywood-i termékeket láttunk a mozikban, nap, mint nap? A válasz bonyolult. Sokan, már a mozi haláláról beszélnek és tény, hogy már nincsenek meg azok a kreatív lelkű alkotók, mint régen, de még van remény. Viszont hosszú távon mégis ártalmas, mivel amennyire több figyelmet kapnak az amerikai blockbusterek (amik lehetnek kiemelkedőek, de lehetnek ritka rossz filmek is), annyira kevés figyelmet kapnak a külföldi alkotások. Pedig azért vegyük figyelembe, hogy máshol is terem a gyümölcs, nem csak Los Angeles napfényes partjain. Sőt néha készülnek egész kiemelkedő alkotások is, amik nem csak hazai szempontból, de globális szinten mérve is mesterműnek tekinthetőek. Csak pár példa. A hét szamuráj Japánból, az Oldboy Koreából vagy a Tengeralattjáró Németországból, de említhetnénk még az Isten városát is Brazíliából. És hogy egy saját hazai példát is említsek. A Saul fia Magyarországból, mely nem csak a hazai filmipart reformálta meg (végre kapunk jó magyar filmeket!), hanem nemzetközileg nézve is sokan 2015 legjobbjának kiáltották ki.

 Persze minden nemzet örül, ha valami olyat alkot, amire a nagy Hollywood is felfigyel, viszont ezek a művek mégis, mindig háttérbe vannak szorulva, köszönhetően a mai látvány filmek miatt. Pedig, ha objektíve nézzük, akkor az amerikai állampolgárok is vevők a külföldi piacra. Ennek egy oka van. Teljesen más a filmekhez való felfogás ott, mint itt. Ennek kiemelkedő példája a kelet ázsiai filmipar (kínai harcművész filmek, illetve Japán animék), ahol teljesen más a stílus és a filmezési szempont. És az amerikaiak ezt kajálják rendesen. Ezeknek az ázsiai filmeknek már egy akkora rajongó táborra van, hogy Hollywood, már ebből is pénzt akar csinálni, de mindig csak a rajongók felháborodását hozza össze. Szép munka! A másik igazán nagy külföldi mozis ipar, az európai filmgyártás. Itt már kicsit nehéz a helyzet, mivel a nagy rajongó tábor, ha van is, de nem vált ki akkora vízhangot. Ugyan akkor az európai mozi kultúra is elégé szét van vagdalva, mivel köztudott, hogy ezen a kontinensen a legváltozatosabb nemzetek élnek. És ahány nemzet annyi életfelfogás. Vannak itt olasz westernek, francia horrorok, angol komédiák, német propaganda filmek, orosz háborús mozik és természetesen magyar romantikus alkotások (igen a sötét középkor). Az utóbbi időkben viszont már Európa is felküzdette magát és minden nemzet ontja magából az igényes, ugyan akkor tartalmas remekeket. Sokszor már több változatosságot láttunk egy dán moziban, mintsem egy 100. Transformersben. És ha már dánok. Az európai felhozatalból is egy nép kiemelkedik. A Skandinávok. Az utóbbi időkben mintha összefogtak volna Hollywood ellen. Évente jönnek ki a svéd, finn, norvég és dán filmek. Az utóbbi időkben pedig egy annyira tartalmas filmes stílust sikerült felállítaniuk, hogy abból már egy hetes marathont lehetne tartani. Igazán 2 ok van, ami miatt az északiak mindenkit überelnek EU-s filmes felhozatalból. Egyrészt a nagyon egyedi stílus. legyen szó drámáról, thrillerről, vígjátékról a Skandináv filmekben mindig van valami egyedi hangulat, amit mások nem tudnak visszaadni, csak ők. A másik ok pedig, nem is egy pont, hanem egy ember. Ő pedig Mads Mikkelsen. Ez az ember nálam 2 alkalommal is bizonyított, hogy érdemes a pályafutására odafigyelni. Az egyik a Hannibál TV sorozat volt, ahol a címszereplő Lecter doktort alakította. Mondanom se kell, méltó utóda Hopkinsnak. A másik pedig mai alanyunk, ami engem elégé elgondolkodtattok a téren, hogy miért nincsenek manapság ilyen erős darabok. Na, jó, nem húzzom tovább az időt. Ez A vadászat.

Történet:

A film egy kis dán faluban játszódik, ahol egy zárt közzöség éli minden napjait. Főszereplőnk Lukas (Mikkelsen), aki egy óvodában dolgozik. Az utóbbi időkben elégé mélypontra került a magánélete. Felesége elhagyta őt és nem engedi, hogy a fia vele lakjon. Ám kezd kimászni a gödörből. Karácsonykor hozzá költözhet a fia, a munkáját nagyon jól végzi, a gyerekek kedvenc játszótársa és közben új barátnője is lesz. Azonban nem számít arra, hogy az idilli életnek egy ártatlan hazugság vett véget, mely örökre megkeseríti Lukas életét. Az egyik kislány megharagszik rá valami miatt és azt hazudja az óvó néninek, hogy látta a férfi nemi szervét. A hír először csak az óvodába lesz nyilvános, később viszont az egész falu be lesz avatva ez ügybe. És mivel mindenki abból indul ki, hogy a gyerekek soha nem hazudnak, kiközösítik Lukast. Persze ő bizonyítaná az ártatlanságát, de akit már megbélyegeztek az soha többé nem tudja tisztázni magát.

Megvalósítás:

Nos, először is tisztázni kell, hogy ez egy 2012-es alkotás. Tehát pont akkor jött ki, mikor olyan produkciók sajátították ki a hónapokat, mint a Bosszúállók, A hobbit, A sötét lovag felemelkedés vagy a Skyfall. Közben ez a kis film meghúzódott és az alkalmas pillanatban beférkőzött az amcsi mozikba és hatalmasat robbantott. Sok újság cikk az év legjobb filmjének kiáltotta ki, Imdb-n minden idők 105. legjobb filmje, BAFTA gálán szinte minden díjat elvitt és még mai is hivatkozási pontként tekintenek rá. Viszont sokan még így se ismerik. Ennek egy oka van. A marketing fontosabbnak találta, hogy a következő Marvel szuperprodukciót tolja az emberek arcába. Mint már említettem nincs bajom a Marvel filmekkel. Én is szeretem őket, de A vadászat (bár nem egy szuperhősös film) kenterbe veri az összes eddigi alkotásukat. Ez egy dráma. Mégis a feszültség, amit generál, azt egyszerűen tanítani kell. De haladjunk szép sorjában.

A film rendezője Thomas Vinterberg, aki nem új a szakmában. Már 1998-ban készített egy Születésnap című filmet, mely elégé megbotránkoztatta a nézőket (nekem még nem volt szerencsém a műhöz). Ezek után a rendező meghúzódott és várt 2012-ig mikor is elkészítette ezt a filmet. Na de lássuk, hogy mitől lett ennyire kiemelkedő az alkotás. Először is a téma miatt. Sok bűn van a világon, de mindenki egyetért velem, ha azt mondom, hogy a pedofília a legocsmányabb és legvisszataszítóbb mind közül. Én soha nem szerettem, ha ilyen témával dobálóztak, sőt ha elpoénkodták. A Spotlight filmen (ami az évben megnyerte a legjobb film Oscarját) is sokszor felhúztam magam. Nem azért mert rossz volt a film, hanem azért, mert a katolikus papok világszerte visszaéltek a hatalmukkal. És ez tényleg elborzasztó. Viszont itt A vadászatban volt valami, amitől az egész egy kimagaslóan jó film lett. Ez pedig a tény, hogy a főszereplő ártatlan. Nem bántott senkit, nem tett semmit, mégis ő szívja meg a legjobban.

És ha valaki azt hitte, hogy a film végén persze kiderül, hogy mégis megtette, az az illető téved. Ez nem egy túlcsavart thriller, ez egy kőkemény dráma. Egy világbemutatás, az emberi hiszékenységről. Ami csak még jobban erősíti az egészben a drámai hangulatot, hogy a szülőkre se lehet haragudni. Képzeljük csak bele magunkat az ő helyükbe. Ha megtudnánk, hogy a szomszédban egy beteg ember lakik, akkor megszólalhat bennünk a szülői ösztön és bármit megtennénk, hogy megvédjük szeretteinket. Persze ennek megvan a hátránya is, mert ha túlzottan is megszólal bennünk ez az ösztön, akkor képtelenek vagyunk racionálisan gondolkodni. Ez a filmben nagyon erősen lett ábrázolva. Külön kiemelném azt a jelenetet, ahol Lukas próbál ésszerűen beszélni a hazudós lány apjával, de ő nem hisz neki, sőt még meg is fenyegeti, hogy megöli, ha még egyszer ide jön. Szóval ebben rejlik a film igazán drámai része. Ott a főszereplő akiről, tudjuk, hogy a légynek se ártana, de ott vannak az aggódó szülők is, akiknek szintúgy megértjük a reakcióit. Egyedül az óvónőnek vannak elég meglepő fordulatai, amikre inkább a túljátszás jellemző, de összességében nagyon reálisan mutatja be, hogy hogyan zajlana le egy ilyen eset.

És hogy képes a film hatást gyakorolni a nézőre? Nagyon is! Annyira, hogy az az érzés hetekig gondolkodásra készteti az embert. Annak ellenére, hogy realista az egész és mentes a hatásvadász jelenetektől, nagyon is érezzük az egésznek a súlyát. Én magam a főszereplőt a végére már nagyon megsajnáltam. Kiemelnék 2 jelenetet, amik beleégtek a tudatomba. Az egyik a bevásárlós rész, mikor is nem engedik Lukasnak, hogy ételt vegyen magának. A másik pedig a templomos rész, amit most nem árulok el, de iszonyat erős lett a jelenet. Köszönhetően az alaphelyzetnek és a…

Karakterek, színészek:

Na és akkor itt az ideje, hogy beszéljünk egy kicsit Mads Mikkelsenről. Számomra ez a személy 1 film (és 1 sorozat) után bebizonyította, hogy érdemes lesz tőle több filmet is látnom a közeljövőben. Nincs mit szépíteni. Ő a legjobb európai színész. Ha ő megjelenik, valahol akkor ott 100% hogy ő uralja a vásznat. Fantasztikus, ahogy a karakterébe megtudta tartani azt a nyugalmat, de mellette ott volt az elszántság, hogy ő kiáll az igazáért. Egyszerre lavírozott a nyugodt, mindent tűrő személy és a megtört, eleset karakter között. A már említett templomos részben is csak belenéz a kamerába és rögtön meghűl az ember ereiben a vér. Ritka az ilyen színészi munka, de Madsnek sikerült. És én több filmjét is megfogom nézni az úriembernek, és ha ez így megy tovább lassan a kedvenc színészeim között is ott lesz. Ugyan akkor a mellék karakterek sem elhanyagolhatóak. Külön kiemelném az 5 éves kislányt (aki hazudott Lukasról) alakító gyerekszínészt. Az ő karakterében az a zseniális, hogy látszik rajta az a gyermeki naivitás és látszik az is, hogy nincs tisztábba azzal, hogy mit tett ő. A vége felé pedig egyre jobban rájön, hogy ez az egész miatta tört ki. A szülők karakterei is nagyon jól lettek megírva. Hihetőek a reakcióik és a tetteik, még ha azok elrettentőek is.

Vizuális megvalósítás:

Itt igazán nincs mit említeni. Az operatőri munka szép, a zene jó. Ennyi!

Összegezve, azért hanyagoltam most a következő Tarantino filmet, mert ezt a filmet mindenkinek kötelező jelleggel ajánlom. Egyszerűen ezt egy fontos filmnek tartom, amit minden embernek legalább életében egyszer látnia kell és el kell gondolkozni azon, hogy miért nem készülnek ilyen fontos filmek manapság. És mindenki gondolkodjon el ezeken a pontokon

1. ·       Egy apró hazugság is nagy gondokat okozhat
2. ·       Az emberi faj a leghiszékenyebb teremtmény a földön
3. ·       Bele kéne nézni a dolgok hátterébe is, hogy megértsük, mi történik
4. ·       Kerüljük a megbélyegzéseket, mert valószínűleg azt már nem nagyon tudjuk lemosni magunkról
5. ·       Mads Mikkelsen korunk legnagyobb színésze

Én a Klasszikus Hollywood voltam. Sziasztok J

Értékelés: 10/10

Ponyvaregény

Ponyvaregény

Sziasztok, ez itt újra a Klasszikus Hollywood és most folytassuk a Tarantino marathont. Legutóbb a legelső filmjéről beszéltünk, az 1992-es Kutyaszorítóbanról, ami annak ellenére, hogy első filmes kezdés volt, rögtön felkerült a filmtörténelem klasszikusai közé, köszönhetően Tarantino forgatókönyv írói tehetségének, illetve az újszerű stílusnak. Lényeg mi lényeg Tarantino rögtön felkerült Hollywood térképére, viszont a rendezést egy ideig hanyagolta, mivel más tervei voltak. Érezte, hogy bár a Kutyaszorítóban egy mestermű, tud ő még ennél is jobbat csinálni, viszont ehhez tapasztalatokat kezded gyűjteni írói téren. Így, hát 2 forgatókönyvet is elkezdet írni, amiket aztán eladott 2 rendezőnek. Az egyik az 1993-as Tiszta románc volt, amit nem más rendezett, mint Tony Scott (Ridley Scott öccse). E mellett, olyan színészek adták a nevüket a filmhez, mint Christian Salter, Patricia Arquette, Bard Pitt, Gary Oldman, Dennis Hopper, Val Kilmer vagy Christopher Walken. A filmről nem tudok véleményt mondani, mivel még nem láttam, viszont így előjáróban annyi, hogy a film szintén kultikus lett, köszönhetően a Tarantino által írt párbeszédeknek. Ezek után a mester elvállalt egy sorozat epizód rendezést, méghozzá a 90-es évek egyik legnépszerűbb TV showjának, A vészhelyzetnek egy epizódját rendezte. Meglepő választás, de legalább elmondhatja magáról, hogy ő Vészhelyzet epizódot is készített. Ezek után a 2. forgatókönyvét is sikerült eladnia a háborús veterán rendezőnek, Oliver Stone-nak, ebből lett az 1994-es Született gyilkosok. A film bár később el nem ismert klasszikus lett, de ezúttal nem Tarantino miatt, sőt. A mester elégé berágott Stone-ra, mivel nem vette figyelembe az ő koncepcióját. Így a végeredmény szöges ellentétje lett annak, amit Tarantino akart volna megvalósítani. Ettől függetlenül a film rengeteg negatív kritikát kapott és csak később kezdte el felfedezni az utókor. Viszont ebben az évben más is történt. Tarantino úgy határozott, hogy már elég tapasztalatot szerzet, mind rendezés, mind írói tekintetben. Így neki látott új filmjének az elkészítésébe, amiről nyugodtan kimondhatjuk, hogy a 90-es évek legnagyobb hatású filmje lett. Ez a Ponyvaregény.

Történet:

Őszintén szólva történetről nagyon nehezen lehetne nyilatkozni, de nagy vonalakban összefoglalva. A film 4 külön álló rövid történetről szól, amik, bár különböznek egymástól, mégis nagyban összefonódnak. Az egyik történet száll, egy házaspárról szól (Tim Roth, Amanda Plummer), akik egy kávézót akarnak kirabolni. A másik történet szál (ami nekem személyes kedvencem) 2 gengszterről szól, név szerint Vincent Vega-ról (John Travolta) és Jules Winnfield-ről (Samuel L Jackson). Kettőjüknek, a főnökük megbízásából, vissza kell szerezniük egy aktatáskát egy ellenséges bandától, azonban az útjuk rengeteg akadályt tartalmaz. A 3. történet szálban szintén Vincent Vega a főszereplő, akinek elkell, vinne főnökének, Marseilus Wallace-nak (Ving Rhames) a feleségét, Mia Wallace-t (Uma Thurman) egy esti bulizásra. A 4. történet száll pedig egy kiöregedett bokszolóról szól, Butch-ról (Bruce Willis), akit lefizet a nagyfőnök, hogy veszítse el a meccset, viszont ő ennek ellenére nyer és menekülnie kell. Nagyvonalakban ennyi lenne ez a 4 történet.

Megvalósítás:

Erről a filmről órákat lehetne beszélni. Viszont az elvitathatatlan, hogy az ember vagy utálja, vagy imádja. Köztes állapot nincsen. Higgyétek el próbáltam olyan embereket keresni, akik azt mondják, hogy ez a film oké volt, de egyszerűen nem találtam ilyen személyt! Erről a filmről, csak is szélsőségekben lehet beszélni és én mindkét rétegbe tartoztam már. Bizony! Mikor először láttam a Ponyvaregényt, nem értettem, hogy az emberek mit szerethetnek benne. Aztán, néhány hónap múlva mondtam, nézzük meg újra. Akkor már, jobban tetszett, de nem mondtam még azt, hogy ez egy mestermű. Viszont! Miután már 3.-jára is megnéztem, akkor egyszerűen történt velem valami, amire akkor nem számítottam. Imádtam minden percét a filmnek! Azóta pedig már DVD gyűjteményem ékes darabja lett. Na de lássuk, hogy a Ponyvaregény, mitől lesz az egyik legmeghatározóbb darab a filmművészetben.

Egyrészt: Még a Kutyaszorítóban kritikámban elmondtam, hogy amit fellehetett hozni a film ellen, az hogy még Tarantino nem érezte magát elég tapasztaltnak és ez minimálisan érződött is a kész művön. Viszont itt ugyan azt csinálja, mint a Kutyaszorítóban esetén, de már látszik, hogy egy igazi forgatókönyv írói császár lett. Ugyan azt a struktúrát követte a Ponyvaregény esetén is csak sokkal kiforrottabban és céltudatosabban sikerült megcsinálnia a végeredményt.

Másrészt: Ez a film egy 90-es évekbeli bomba. Kevés olyan film van, ami ennyire jól reflektálna az akkori korra. Itt minden van, ami az akkori évtizedet jellemezte. Csak, hogy párat említsek. Gyors éttermi kultúra, kávéházak, 90-es évek slágerei, heroin, boksz, chopper stb. Ezek, mind megtalálhatóak a filmben és segítenek abban, hogy a néző átélje az akkori pop kultúrát. Nem csak a régi generáció fogja átérezni a retro érzést, de még az új generációt is eltudja varázsolni ez a film.

Nagyvonalakban ezek miatt a Ponyvaregény az egyik legmeghatározóbb film a világon. Most pedig menjünk bele a mély részletekbe.

Mint már mondtam Tarantino, ugyan azt csinálja, mint a Kutyaszorítóban esetén, csak céltudatosabban és tapasztaltabban. A 4 történet pedig, annak ellenére, hogy első látásra semmi közük egymáshoz, nagyon is megvan köztük a kapocs. Mindegyik szál a másikra is hatással van, még ha ezt nem is látjuk elsőre. És itt jelen van egy másik ismertető jegy, mégpedig a nem lineáris történet. Időrendben valahogy úgy lenne a film, hogy 1. Az aktatáska visszaszerzése 2. A kávéházas rablás 3. A feleség szórakoztatása és a 4. Butch menekülése. De Tarantino csavart egyet és felrúgta az időrendiséget. Ebbe most annyira nem szeretnék belemenni, mert senkit nem akarok összezavarni (ahhoz, hogy megértsetek látni, kell a filmet), de rövidtávon annyit elmondhatok, hogy a film ott ér véget, ahol kezdődött. A cselekmény sorozat valódi lezárása a film 3:4-nél van. Persze ez így önmagában nem működhetne, ugyan is a cselekménynek érdekfeszítőnek kell lennie, ahhoz, hogy a néző végig is tudja nézni, hogy aztán az utolsó elem is a helyére kerüljön. És most tegyük hozzá, hogy a filmnek nincs központi célja. Kifejtem. Egy normális filmnek a cselekménye abból áll, hogy van egy központi motiváció, ami köré felépítik a cselekményt. Például a Gyűrűk ura fő motivációja a gyűrű elpusztítása és e köré építik fel a történetet. Viszont a Ponyvaregény esetén ez a központi motiváció nincs! Sőt nem is létezett, soha! Történik benne sok dolog, de egyiket se fogja össze egy központi motiváció. Valahogy úgy épül fel az egész cselekmény(ek), hogy beszélgetés, esemény, beszélgetés, bonyodalom, megoldás, beszélgetés és így tovább. És a beszélgetéseknek (ugyan úgy, mint a Kutyaszorítóban esetén), nincs köze az eseményekhez. Például kiemelném egyik kedvenc jelenetemet, mikor Jules és Vincent elmegy a rivális bandához, hogy visszaszerezzék az aktatáskát. Viszont még az előtt beszélgetnek egy kicsit, arról, hogy Vincentnek milyen volt Amszterdam, illetve arról is, hogy mi a különbség a lábmasszás és az orális szex között. Egyáltalán nincs köze a cselekményhez, mégis ezeket halljuk a párbeszédekben. És ami igazán zseniális ebben a filmben, hogy még így is működik. A párbeszédeket egyszerűen élvezet volt hallgatni. Lehet, hogy nagy részük, csak random téma felvetések voltak, de egyszerűen annyira életszerűek, annyira királyok és a maguk beteg módján, annyira viccesek voltak, hogy én vártam azokat a részeket, mikor megint leülnek dumálni egy jót. És ebben van Tarantino zsenialitása. A dialógusok életszagúak! A Ponyvaregény olyan, mint egy jó haver. Elmész vele valahová, dumálgatsz vele random dolgokról és a nap végére már tervezitek az újabb kiruccanást, mert ezt az élményt újra átakarod élni. Egyszerűen a néző benne érzi magát a jelenetekbe.

 És a cselekmények is megérnek egy misét. Amikor nem beszélgetés van, akkor is egyszerűen élvezettel nézzük végig az eseményeket. Annyira elborultak, annyira viccesek, mégis annyira életszerűek, hogy kaján vigyorral tudtam csak végig nézni a filmet. Ebbe is belesegítenek a remek párbeszédek. Viszont a feszültség keltés se maradhat el. Külön kiemelném az azóta ikonikussá vált jelenet sort, mikor Samuel L Jackson megfenyegeti a rivális bandatagokat. És elhangzik a „SAY WHAT AGAIN!!!(MOND EZT MÉGEGYSZER!!!)” mondat, ami azóta ikonikussá nőtte ki magát. Annál a résznél, annyira lehet érezni a feszültséget, hogy azt, még a legtapasztaltabb rendezők is megirigyelnék. Az elismerés, nem is maradt el, ugyan is mind a nézők, mind a kritikusok kikiáltották Tarantino-t a világ legjobb forgatókönyv írójának. Meg is nyerte a Legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-ját, illetve a Cannes filmfesztiválon is megnyerte az Arany Pálmát, maga az alkotás.

Karakterek, színészek:

Mint minden Tarantino filmben, a forgatókönyv itt is karakter központú. Sokkal jobban fokuszálnak a szereplők jellemére, ami egyáltalán nem baj, sőt. Itt is megkapjuk az erkölcsileg megkérdőjelezhető karaktereket. A szereplők 90% bűnöző a maradék 10% pedig vagy semmilyen, vagy romlott lelki állapotú. És persze sokan szidják emiatt, hogy miért ezeknek az embereknek kell szurkolnunk. Ezt aláírom, viszont! Ezek a karakterek minden gonoszságuk ellenére szerethetőek és szórakozatóak. Na de lássuk a főbb szereplőket. Vincent Vega. Van egy teória vele kapcsolatban, hogy ő nem más, mint a Kutyaszorítóból ismert Mr. Drapp-nek a testvére. A teória jogos, mivel a családnevük ugyan az (Vincent Vega, Vic Vega) és tulajdonságaik alapján is hasonlítanak egymásra, csak Vincent nem egy pszichopata, mint drága bátya. Amúgy pedig egy emlékezetes karakter és John Taravolta újra felkerült Hollywood térképére. Ő a tipikus „kit érdekel” fajta, aki csak saját magával törődik, és néha még pimaszkodik is a nála feljebb lévő emberekkel. Amúgy egy szerethető figura. Viszont személyes kedvencem Jules Winnfield. Talán az egész film alatt ő megy át egy afféle karakter fejlődésen. Ezt most nem akarom ellőni, mert félek Spoiler veszélyes. De az ő nevéhez fűződnek a legjobb dumák. A film talán legismertebb idézete, amikor felszavalja azt a bizonyos bibliai idézetet Ezékieltől. Ja és az már csak, hab a tortán, hogy fekete létére, nyugodt szívvel niggerezi le fajtáját. Akit még meglehet említeni az Bruce Willis karaktere, Butch a bokszoló. Neki is vannak remek jelenetei, bár ő egy picit kilóg a sorból, persze nem rossz értelemben. Ettől függetlenül, még mindig halál laza marad csak kevésbé humoros. A többiek inkább mellékszereplők, de nekik is megvannak a maguk legjobb pillanatai is. nem vállnak lábjegyzetté és nagyon is fontossá válnak történet szempontjából, még, ha ezt elsőre nem is érezzük.

Teknikai megvalósítások:

Szintén nincs mit erről beszélni egy kivétellel. A zene. Tarantino szintén licenselt (már létező) számokat használt fel a filmben. Ezeket önmagukban is jó hallgatni, de a filmmel együtt csak még jobban fokozzák az amúgy sem alacsony 90-es évek hangulatát. Ja és operatőri munkánál, meglehet említeni a csomagtartóból való snittet, de az már lényegtelen.

Összegezve a Ponyvaregény nem véletlenül van benne mindenidők 10 legjobb filmjei között, sőt a legjobb 5-ben is simán ott van. A 90-es évekbeli kor megidézése (és néhol már kiparodizálása), Tarantino forgatókönyvírói tehetsége, a remek és életszerű párbeszédek és a karakterek stílusossága, mind hozzá járul, ahhoz, hogy ez a film bekerüljön minden idők legmeghatározóbb Hollywood-i alkotásai közé. Szóval én kötelezővé tenném a filmet, szinte mindenkinek, de félek, hogy akkor meglincselnének engem. Mint már mondtam ezzel a filmmel csak szélsőségesen lehet nyilatkozni. Vagy imádja valaki vagy utálja. Ez emberfüggő. Én ettől függetlenül ösztönzök mindenkit, hogy legalább egy próbát tegyen vele.

Oscar-díj, Cannes Arany Pálma, elismerések tömege. Tarantino bebizonyította, hogy érdemes lesz rá figyelni a közeljövőbe. Viszont nem kezdet bele rögtön új projektjébe, hanem újra forgatókönyveket adott el, illetve sok filmbe besegített, mint producer. 1997-ben jött a következő filmje, amiről, majd a következő kritikában lesz szó.

Én a Klasszikus Hollywood voltam. Sziasztok J

Értékelés: 10/10

Kutyaszorítóban

Kutyaszorítóban

Sziasztok, ez itt újra a Klasszikus Hollywood. Be kell vallanom, hogy az utóbbi időkben nem voltam elég hű a nevemhez. Annak ellenére, hogy a „vezetéknevem” Klasszikus, inkább az aktuális filmekkel foglalkoztam, mint a Batman Superman, Visszatérő stb. Viszont ez most változni fog. Lesznek ettől még mai darabok is, de csak másodlagos szerepet fognak betölteni a bloggon. Most pedig térjünk vissza a régi időkhöz. Emlékeztek még a Spielberg marathonomra? Nem?! Hát miket beszélek persze, hogy nem emlékeztek rá. Viccet félretéve annak a marathonnak a lényege az volt, hogy bemutassam a rendező életútját, honnan indult a karrierje, miért emlékszik rá az utókor + a saját véleményemet is elmondjam róla, illetve alkotásairól. Ugyan akkor ez volt az első marathon szerű írásom (az akció és horror marathon mellet), amit sikerült is befejeznem. Igaz ki kellet hagynom pár alkotást, de nagyvonalakban sikerült megvalósítanom. Most ugyan ez lenne a helyzet. Mivel úgy gondolom, hogy egy film minőségét nagyban befolyásolja a rendező személye, ezért bemutatnám azokat az embereket, akik a legnagyobb hatással voltak (vannak) a Hollywood-i álomgyárra. Ezek a személyek határokat nem ismerve kísérletezgettek a kamerával, melynek a végeredménye egy tartalmas, néhol ingadozó, de klasszikusokkal teli pályafutás lett. Na, ő róluk lesz szó, de csak és kizárólag azokról, akik szerintem megszolgálták azt, hogy örökké emlékezünk rájuk. És kivel is kezdhetnénk ezt a rovatot? Hát természetesen Hollywood fenegyerekével, aki nem más, mint Quentin Tarantino.

Nincs még egy olyan személy, aki ennyire megosztó lenne a filmes világban. Sokan imádják, még többen viszont utálják. Ennek oka az egyedi látásmódja és stílusa. Tarantino legnagyobb erőssége, hogy nem is kell elolvasni a stáblistát, rögtön tudjuk, hogy ez a film az ő műve. Minden filmjében benne vannak azok a bizonyos pontok, amitől beazonosítható lesz a mester. Csak pár visszatérő elemet említsek. Nevetségesen eltúlzott erőszak, tökös és egyben feszült párbeszédek, jó dumák, karakter központú történet, erkölcsileg megkérdőjelezhető szereplők stb. Mielőtt még bele kezdenénk, első filmjének elemzésébe lássuk, hogy miért tartják őt sokan a modern kor legnagyobb zsenijének (köztük én is).

1.    Ő egy forgatókönyv írói zseni: Nem túlzok. Kevés olyan alkotó van, aki eltudja érni, hogy egy szimpla McDonaldos beszélgetés izgalmas legyen. Persze, azt aláírom, hogy a filmjei nem azért zseniálisak, mert a történetük, annyira részletes lenne. Nem erről van szó, sőt! Fa egyszerű a műveinek az alap sztorija, de ezek megvannak spékelve zseniális párbeszédekkel. A karakterei a legtermészetesebb dolgokról beszélnek pl. milyen filmet néztek meg, milyen kaját ettek stb. Mégis ezek olyan jól és annyira természetesen vannak megírva, hogy a néző benne érzi magát az adott jelenetben. Ami pedig még jobbá teszi ezeket, azok a nagyon elvetemült, de ugyan akkor halál laza dumák. Ezt a képességét a feszültség teremtésben is fel tudja használni. A helyzetek nagyon kiszámíthatatlanok és ebből eredően bárki meghalhat, bármikor. Mi nézők pedig, mivel benne „vagyunk”a jelenetben, jobban áttudjuk érezni a helyzetet.

2.    Elképesztő stílusosság: A másik legnagyobb erőssége a mesternek az a stílus teremtés. Ritka az olyan személy, akinek sikerül megteremtenie a saját stílusát. És ez soha nem változik a műveiben. Mindig tudja standard módon tartani azt a színvonalat, amit elvárunk tőle. És, hogy mi ez a színvonal? Filmjei egyszerre feszültek, viccesek és cool-ak. És ez a 3-as igen is megfér egymás mellett.

3.    A B-filmek királya: Először is, hogy mindenkinek érthető legyen, mi is az a B-film? Röviden, annyi, hogy ismeretlen színészek és alkotók összehoznak egy alkotást, ami nem akar bemutatni semmit, egyszerűen csak elszórakoztat a maga módján. Ide tartozik például az akció, a vígjáték, a horror és a trash műfaja. Elég csak Schwarzenegger akció filmjeire gondolni, mert azok is 100%-ig B-filmek voltak, de a jó fajtából. Na Tarantino volt az, aki az egész zsánert megreformálta. Tudni illik ő nem végezte el a középiskolát és nem járt filmes egyetemekre. Úgy kereste meg a kenyerét, hogy egy videó téka pultos fiúja volt. Azt hihetnénk ezek után, hogy lehet ő a mi generációnk nagy zsenije? A válasz egyszerű. Tékás múltja során rengeteg B kategóriás film került a kezébe (főleg az ázsiai gengszterfilmek). Tarantino ezeket vette alapul a későbbi filmjeihez, úgy, hogy konkrét jeleneteket másolt át az elődből. Ezért sokszor megvádolták őt lopással és copyzásal, de ő ezt soha nem tagadta. Lényeg, mi lényeg Tarantino, nem akar tanulságos történetet elmesélni nekünk. Nem akar elgondolkodtatni minket. Egyszerűen csak elakarja elérni, hogy a néző beleélje magát a szituációba és szórakozzon a frappáns dialógusokon. Ezt pedig a lehető legjobban csinálja. Innen szerzett tapasztalatokat és innen indult el nagy karrierje (a B-filmektől kezdve).

Nos, hát ezek miatt Tarantino egy megkerülhetetlen név Hollywoodban. És most vegyük sorjába a fontosabb alkotásait, honnan és hova tart a mester. Legelső filmje 1992-ben látott napvilágot, ez pedig nem más, mint a Kutyaszorítóban.

Történet: A story középpontjába egy gengszterbanda áll, akik egy gyémántkereskedést akarnak kirabolni. A tagok egymást nem ismerik. Sem a nevüket, sem semmilyen adatukat. Helyette színeken nevezik egymást. Itt van Mr. White (Harvey Keitel), Mr. Orange (Tim Roth), Mr. Pink (Steve Buscemi), Mr. Drapp (Michael Madsen) Mr. Brown (Quentin Tarantino) és Mr. Blue (Eddie Bunker). Egyedül a csapat főnökét, Joe-t és fiát, Niceguy Eddie-t szólíthatják a nevükön. A rablás viszont sikertelen lesz és lecsap rájuk a rendőrség. A csapat szétválik és mindenki próbál visszajutni a kijelölt ponthoz. Majd egyikükben felmerül a gyanú, hogy besúgó van köztük. Innentől kezdve pedig az egész film egy raktár épületben játszódik, ahol a megmaradt túlélők, próbálnak rájönni, hogy ki lehet az áruló közülük.

Megvalósítás: Tarantino első mozifilmje teljes egészében egy ázsiai gengszter filmnek, név szerint a City on fire-nek az amerikai változata. Ezért is az ázsiai verzió rendezője beperelte Tarantino-t lopás vádjával. De ezek már a következmények, így hát lássuk az előzményeket. Ennek a filmnek legendásan alacsony volt a költségvetése. Annyira, hogy az egyik főszereplő Harvey Keitel a saját kocsiját hozta be a forgatásra. A főhelyszín pedig egy hulla raktár volt. De ezektől függetlenül, bátran kimondhatjuk, hogy a Kutyaszorítóban már a megjelenésekor egy filmtörténelmi jelentőségű alkotás lett. És miért? Mert ilyet akkor mozi néző még nem látott. És a film, még mai szemmel is megállja a helyét. Na de lássuk, hogy mitől lett ez a mű annyira egyedi. Először is, a történet nem lineáris. Kezdünk egy kávéházas jelenettel, ahol találkozunk a tagokkal, de még nem ismerjük őket. Aztán vágás és már a gyémánt rablás következményeit látjuk 2 túlélő szemszögén keresztül (Mr. White és Mr. Orange). Utána eljutunk a raktár épületbe, ahol konkrétan az egész film játszódik. Majd, hogy jobban megismerjük a legfontosabb karaktereket, mindenkiről kapunk egy visszaemlékezést, hogy miért vállalta el a melót. Ez a történet vezetés, akkor még nem volt jellemző Hollywoodra. Aztán jött Quentin bácsi és csavart egyet az egészen. És jól is tette! A néző a karakterekkel együtt kezdi megismerni a többieket és magát a relytéjt, hogy ki a besúgó. Bár az egész film egy helyszínen játszódik, mégis tud kelteni egy feszült atmoszférát, persze Tarantino-hoz mérten. Ugyan akkor már rögtön a legelső filmjében megmutatkozott, hogy ő a legjobb forgatókönyv író a szakmában. Olyan remek párbeszédek vannak a filmben, hogy azokat nem véletlenül szokták, még ma is idézgetni. Főleg azokat a részeket emelném ki, amik a gyémánt rablás előtti napokat mutatják be. Azokból is egyik személyes kedvencem a legelején lévő Madonna Like a virgin számának az elemzése. Nagyon elvetemült, ugyan akkor halál szórakoztató. De vannak még itt gyöngyszemek, mint például mikor megkapják az álnevüket és Steve Buscemi karaktere kiakad, hogy miért Mr. Pink a neve. De a legerősebb pontok akkor vannak, mikor már a rablás után járunk a raktárépületben. Az ottani részek szöges ellentétei a visszaemlékezéseknek. Míg azok a részek főleg a fekete humoruk miatt volt nagyon emlékezetes, addig a raktáras részekben inkább a feszült thrilleri elemek funkcionálnak. És hagy ne mondjam, hogy kiemelkedően jól teljesítenek. Persze nem kell Hetedik, meg Bárányok hallgatnak szintű feszültség keltésre várni. Itt inkább a párbeszédeken van a hangsúly, amik annyira jól vannak megírva, hogy bevonzza a nézőt a jelenet kellős közepébe. Így Mr. Pink-kel együtt találgathatunk, hogy ki az áruló. És persze nem bízhatunk senkiben, még az egész balhét szervező főnökben sem.

Másik nagy erőssége a filmnek a már említett stílusa és atmoszférája. Ez is nagy újdonságnak számított akkor és még mai is képes embereket meglepni. Egyszerre krimi, fekete komédia és lightos thriller. És ne feledkezünk meg arról, hogy a filmnek nagyon alacsony volt a költségvetése, de ennek ellenére Tarantino-nak sikerült megcsinálnia egy klasszikust. És akkor még tegyük, hozzá, hogy egy első filmes rendezőről beszélünk. Mégis ennek ellenére is példa értékű, amit csinált. Egyedül, amit fellehet hozni a film ellen, hogy ekkor még Tarantino nem volt annyira kiforrott egyéniség, mint később a Ponyvaregénynél. Itt még azért látszik, hogy még próbál belekóstolni a filmkészítésbe, de ezt mind teszi nagyon jól. Nem markolt sokat, mert tudta, hogy alacsony a költségvetés és mellette volt egy koncepciója, hogy ezzel a filmmel emléket állít a kedvenc B-filmjeinek, amiket a tékás múltjában szerzett meg. Mert a Kutyaszorítóban egy izzig-vérrig B-film. Nincs mondanivalója, nincs erkölcsi tanulsága, nem akar semmit se bemutatni, egyszerűen csak a maga elborult módján akar minket szórakoztatni. És ez sikerült neki. Ezért is számomra a Kutyaszorítóban a legjobb B-film, ami valaha készült.

Karakterek, színészek: Amihez Tarantino a párbeszédek írása mellet, még ért az a karakter írás. Itt olyan remek szereplők jelennek meg, akik azóta beírták magukat a cool-ság történelmébe. Így van! Minden karakter egyszerűen menő és a maga beteg módján szerethető is. És mikor ők egymással beszélnek az maga a csoda. Vicces és egyben király. Már az említett Madonnás elemzés is megérne egy 2 oldalas misét. Na de lássuk a fő karaktereket. Mr. White: Talán ő a legnormálisabb a többiek közül. Megvan a saját motivációja és talán ő veszi a legkomolyabban az egész rablást, de ha sörözésről van, szó bátran oda jön és megiszik veled egy korsót. Mr. Pink: Egyik személyes kedvencem. Ő képviseli a folyton aggódó típust. De nem emiatt szerethető. Hanem azért mert neki vannak a legviccesebb mondatai. És köszönhetően Steve Buscemi alakításának egy nagyon emlékezetes karakter marad. Mr. Drapp: Na ha White volt a legnormálisabb, akkor ő a teljes ellentéte. Ez a csávó egyszerűen egy őrült. Mi sem bizonyítja jobban, mint az a jelenet, mikor Kay Billy 70-es évekére kezd el táncolni, egy vágó késsel a kezében. Aki már látta a filmet az érteni fogja. Viszont annak ellenére, hogy egy pszichopata, mégse tudjuk őt utálni, mert nagyon jó dumái vannak és minden romoltsága ellenére egy szerethető alak. A többiekről, most nem igazán beszélnék, mert 1 vagy nem szerepelnek sokat és 2 egyikük egy túlságosan fontos fordulatot hoz, amit vétek lenne elmondani.

Teknikai megvalósítások: Erről csak nagyon röviden. A zene választás Tarantino 3. nagy erősége. Tudni illik, nem szokott saját zenéket írni a filmjeihez, helyette más slágerekből szed ki limitált számokat. És nagyon jó munkát végzett. Főleg 70-es évekbeli dalok hangoznak el benne, amik megadják a kellő hangulatot. Csak, hogy párat említsek Little green bag, Stuck in the middle of you vagy a legismertebb a Hooked on a feeling.

Összegezve, én nyugodt szívvel ajánlom ezt a filmet bárkinek és nem csak azért, mert olyan elvetemült Tarantino rajongó vagyok (pedig ez az igazság). Egyszerűen látni kell, hogy egy első filmes rendező, hogy dobbantott ekkorát a filmiparba. Ugyan akkor, aki szeretne egy kicsit kikapcsolódni, de közben valami krimit akar látni, azoknak bátran ajánlom a Kutyaszorítóbant. Viszont aki nem szereti azt, ha egy filmben túl sokat káromkodnak, túl sok benne a vér vagy erkölcsileg romlott karakterekkel kell szimpatizálni, azoknak nem ajánlom, mert ők tiltó listára raknák eme klasszikust.

A film kritikailag nagy sikert aratott. Mindenki dicsérte Tarantino írói tehetségét, így megnyílt előtte Hollywood kapuja. Elkezdett forgatókönyveket írni (Tiszta románc, Született gyilkosok), amiket aztán eladott más rendezőknek. Majd találkozott örök barátjával Robert Rodriguez-el, aki szintén rendező volt és vele is készültek közös projektek pl. a Desperado. Majd miután úgy érezte, hogy sokkal tapasztaltabb lett filmezés terén, így neki látott új alkotásának, ami később bekerült a világ legjobb filmjei közé.

Én a Klasszikus Hollywood voltam. Sziasztok J

Értékelés: 10/10