Kutyaszorítóban

Kutyaszorítóban

Sziasztok, ez itt újra a Klasszikus Hollywood. Be kell vallanom, hogy az utóbbi időkben nem voltam elég hű a nevemhez. Annak ellenére, hogy a „vezetéknevem” Klasszikus, inkább az aktuális filmekkel foglalkoztam, mint a Batman Superman, Visszatérő stb. Viszont ez most változni fog. Lesznek ettől még mai darabok is, de csak másodlagos szerepet fognak betölteni a bloggon. Most pedig térjünk vissza a régi időkhöz. Emlékeztek még a Spielberg marathonomra? Nem?! Hát miket beszélek persze, hogy nem emlékeztek rá. Viccet félretéve annak a marathonnak a lényege az volt, hogy bemutassam a rendező életútját, honnan indult a karrierje, miért emlékszik rá az utókor + a saját véleményemet is elmondjam róla, illetve alkotásairól. Ugyan akkor ez volt az első marathon szerű írásom (az akció és horror marathon mellet), amit sikerült is befejeznem. Igaz ki kellet hagynom pár alkotást, de nagyvonalakban sikerült megvalósítanom. Most ugyan ez lenne a helyzet. Mivel úgy gondolom, hogy egy film minőségét nagyban befolyásolja a rendező személye, ezért bemutatnám azokat az embereket, akik a legnagyobb hatással voltak (vannak) a Hollywood-i álomgyárra. Ezek a személyek határokat nem ismerve kísérletezgettek a kamerával, melynek a végeredménye egy tartalmas, néhol ingadozó, de klasszikusokkal teli pályafutás lett. Na, ő róluk lesz szó, de csak és kizárólag azokról, akik szerintem megszolgálták azt, hogy örökké emlékezünk rájuk. És kivel is kezdhetnénk ezt a rovatot? Hát természetesen Hollywood fenegyerekével, aki nem más, mint Quentin Tarantino.

Nincs még egy olyan személy, aki ennyire megosztó lenne a filmes világban. Sokan imádják, még többen viszont utálják. Ennek oka az egyedi látásmódja és stílusa. Tarantino legnagyobb erőssége, hogy nem is kell elolvasni a stáblistát, rögtön tudjuk, hogy ez a film az ő műve. Minden filmjében benne vannak azok a bizonyos pontok, amitől beazonosítható lesz a mester. Csak pár visszatérő elemet említsek. Nevetségesen eltúlzott erőszak, tökös és egyben feszült párbeszédek, jó dumák, karakter központú történet, erkölcsileg megkérdőjelezhető szereplők stb. Mielőtt még bele kezdenénk, első filmjének elemzésébe lássuk, hogy miért tartják őt sokan a modern kor legnagyobb zsenijének (köztük én is).

1.    Ő egy forgatókönyv írói zseni: Nem túlzok. Kevés olyan alkotó van, aki eltudja érni, hogy egy szimpla McDonaldos beszélgetés izgalmas legyen. Persze, azt aláírom, hogy a filmjei nem azért zseniálisak, mert a történetük, annyira részletes lenne. Nem erről van szó, sőt! Fa egyszerű a műveinek az alap sztorija, de ezek megvannak spékelve zseniális párbeszédekkel. A karakterei a legtermészetesebb dolgokról beszélnek pl. milyen filmet néztek meg, milyen kaját ettek stb. Mégis ezek olyan jól és annyira természetesen vannak megírva, hogy a néző benne érzi magát az adott jelenetben. Ami pedig még jobbá teszi ezeket, azok a nagyon elvetemült, de ugyan akkor halál laza dumák. Ezt a képességét a feszültség teremtésben is fel tudja használni. A helyzetek nagyon kiszámíthatatlanok és ebből eredően bárki meghalhat, bármikor. Mi nézők pedig, mivel benne „vagyunk”a jelenetben, jobban áttudjuk érezni a helyzetet.

2.    Elképesztő stílusosság: A másik legnagyobb erőssége a mesternek az a stílus teremtés. Ritka az olyan személy, akinek sikerül megteremtenie a saját stílusát. És ez soha nem változik a műveiben. Mindig tudja standard módon tartani azt a színvonalat, amit elvárunk tőle. És, hogy mi ez a színvonal? Filmjei egyszerre feszültek, viccesek és cool-ak. És ez a 3-as igen is megfér egymás mellett.

3.    A B-filmek királya: Először is, hogy mindenkinek érthető legyen, mi is az a B-film? Röviden, annyi, hogy ismeretlen színészek és alkotók összehoznak egy alkotást, ami nem akar bemutatni semmit, egyszerűen csak elszórakoztat a maga módján. Ide tartozik például az akció, a vígjáték, a horror és a trash műfaja. Elég csak Schwarzenegger akció filmjeire gondolni, mert azok is 100%-ig B-filmek voltak, de a jó fajtából. Na Tarantino volt az, aki az egész zsánert megreformálta. Tudni illik ő nem végezte el a középiskolát és nem járt filmes egyetemekre. Úgy kereste meg a kenyerét, hogy egy videó téka pultos fiúja volt. Azt hihetnénk ezek után, hogy lehet ő a mi generációnk nagy zsenije? A válasz egyszerű. Tékás múltja során rengeteg B kategóriás film került a kezébe (főleg az ázsiai gengszterfilmek). Tarantino ezeket vette alapul a későbbi filmjeihez, úgy, hogy konkrét jeleneteket másolt át az elődből. Ezért sokszor megvádolták őt lopással és copyzásal, de ő ezt soha nem tagadta. Lényeg, mi lényeg Tarantino, nem akar tanulságos történetet elmesélni nekünk. Nem akar elgondolkodtatni minket. Egyszerűen csak elakarja elérni, hogy a néző beleélje magát a szituációba és szórakozzon a frappáns dialógusokon. Ezt pedig a lehető legjobban csinálja. Innen szerzett tapasztalatokat és innen indult el nagy karrierje (a B-filmektől kezdve).

Nos, hát ezek miatt Tarantino egy megkerülhetetlen név Hollywoodban. És most vegyük sorjába a fontosabb alkotásait, honnan és hova tart a mester. Legelső filmje 1992-ben látott napvilágot, ez pedig nem más, mint a Kutyaszorítóban.

Történet: A story középpontjába egy gengszterbanda áll, akik egy gyémántkereskedést akarnak kirabolni. A tagok egymást nem ismerik. Sem a nevüket, sem semmilyen adatukat. Helyette színeken nevezik egymást. Itt van Mr. White (Harvey Keitel), Mr. Orange (Tim Roth), Mr. Pink (Steve Buscemi), Mr. Drapp (Michael Madsen) Mr. Brown (Quentin Tarantino) és Mr. Blue (Eddie Bunker). Egyedül a csapat főnökét, Joe-t és fiát, Niceguy Eddie-t szólíthatják a nevükön. A rablás viszont sikertelen lesz és lecsap rájuk a rendőrség. A csapat szétválik és mindenki próbál visszajutni a kijelölt ponthoz. Majd egyikükben felmerül a gyanú, hogy besúgó van köztük. Innentől kezdve pedig az egész film egy raktár épületben játszódik, ahol a megmaradt túlélők, próbálnak rájönni, hogy ki lehet az áruló közülük.

Megvalósítás: Tarantino első mozifilmje teljes egészében egy ázsiai gengszter filmnek, név szerint a City on fire-nek az amerikai változata. Ezért is az ázsiai verzió rendezője beperelte Tarantino-t lopás vádjával. De ezek már a következmények, így hát lássuk az előzményeket. Ennek a filmnek legendásan alacsony volt a költségvetése. Annyira, hogy az egyik főszereplő Harvey Keitel a saját kocsiját hozta be a forgatásra. A főhelyszín pedig egy hulla raktár volt. De ezektől függetlenül, bátran kimondhatjuk, hogy a Kutyaszorítóban már a megjelenésekor egy filmtörténelmi jelentőségű alkotás lett. És miért? Mert ilyet akkor mozi néző még nem látott. És a film, még mai szemmel is megállja a helyét. Na de lássuk, hogy mitől lett ez a mű annyira egyedi. Először is, a történet nem lineáris. Kezdünk egy kávéházas jelenettel, ahol találkozunk a tagokkal, de még nem ismerjük őket. Aztán vágás és már a gyémánt rablás következményeit látjuk 2 túlélő szemszögén keresztül (Mr. White és Mr. Orange). Utána eljutunk a raktár épületbe, ahol konkrétan az egész film játszódik. Majd, hogy jobban megismerjük a legfontosabb karaktereket, mindenkiről kapunk egy visszaemlékezést, hogy miért vállalta el a melót. Ez a történet vezetés, akkor még nem volt jellemző Hollywoodra. Aztán jött Quentin bácsi és csavart egyet az egészen. És jól is tette! A néző a karakterekkel együtt kezdi megismerni a többieket és magát a relytéjt, hogy ki a besúgó. Bár az egész film egy helyszínen játszódik, mégis tud kelteni egy feszült atmoszférát, persze Tarantino-hoz mérten. Ugyan akkor már rögtön a legelső filmjében megmutatkozott, hogy ő a legjobb forgatókönyv író a szakmában. Olyan remek párbeszédek vannak a filmben, hogy azokat nem véletlenül szokták, még ma is idézgetni. Főleg azokat a részeket emelném ki, amik a gyémánt rablás előtti napokat mutatják be. Azokból is egyik személyes kedvencem a legelején lévő Madonna Like a virgin számának az elemzése. Nagyon elvetemült, ugyan akkor halál szórakoztató. De vannak még itt gyöngyszemek, mint például mikor megkapják az álnevüket és Steve Buscemi karaktere kiakad, hogy miért Mr. Pink a neve. De a legerősebb pontok akkor vannak, mikor már a rablás után járunk a raktárépületben. Az ottani részek szöges ellentétei a visszaemlékezéseknek. Míg azok a részek főleg a fekete humoruk miatt volt nagyon emlékezetes, addig a raktáras részekben inkább a feszült thrilleri elemek funkcionálnak. És hagy ne mondjam, hogy kiemelkedően jól teljesítenek. Persze nem kell Hetedik, meg Bárányok hallgatnak szintű feszültség keltésre várni. Itt inkább a párbeszédeken van a hangsúly, amik annyira jól vannak megírva, hogy bevonzza a nézőt a jelenet kellős közepébe. Így Mr. Pink-kel együtt találgathatunk, hogy ki az áruló. És persze nem bízhatunk senkiben, még az egész balhét szervező főnökben sem.

Másik nagy erőssége a filmnek a már említett stílusa és atmoszférája. Ez is nagy újdonságnak számított akkor és még mai is képes embereket meglepni. Egyszerre krimi, fekete komédia és lightos thriller. És ne feledkezünk meg arról, hogy a filmnek nagyon alacsony volt a költségvetése, de ennek ellenére Tarantino-nak sikerült megcsinálnia egy klasszikust. És akkor még tegyük, hozzá, hogy egy első filmes rendezőről beszélünk. Mégis ennek ellenére is példa értékű, amit csinált. Egyedül, amit fellehet hozni a film ellen, hogy ekkor még Tarantino nem volt annyira kiforrott egyéniség, mint később a Ponyvaregénynél. Itt még azért látszik, hogy még próbál belekóstolni a filmkészítésbe, de ezt mind teszi nagyon jól. Nem markolt sokat, mert tudta, hogy alacsony a költségvetés és mellette volt egy koncepciója, hogy ezzel a filmmel emléket állít a kedvenc B-filmjeinek, amiket a tékás múltjában szerzett meg. Mert a Kutyaszorítóban egy izzig-vérrig B-film. Nincs mondanivalója, nincs erkölcsi tanulsága, nem akar semmit se bemutatni, egyszerűen csak a maga elborult módján akar minket szórakoztatni. És ez sikerült neki. Ezért is számomra a Kutyaszorítóban a legjobb B-film, ami valaha készült.

Karakterek, színészek: Amihez Tarantino a párbeszédek írása mellet, még ért az a karakter írás. Itt olyan remek szereplők jelennek meg, akik azóta beírták magukat a cool-ság történelmébe. Így van! Minden karakter egyszerűen menő és a maga beteg módján szerethető is. És mikor ők egymással beszélnek az maga a csoda. Vicces és egyben király. Már az említett Madonnás elemzés is megérne egy 2 oldalas misét. Na de lássuk a fő karaktereket. Mr. White: Talán ő a legnormálisabb a többiek közül. Megvan a saját motivációja és talán ő veszi a legkomolyabban az egész rablást, de ha sörözésről van, szó bátran oda jön és megiszik veled egy korsót. Mr. Pink: Egyik személyes kedvencem. Ő képviseli a folyton aggódó típust. De nem emiatt szerethető. Hanem azért mert neki vannak a legviccesebb mondatai. És köszönhetően Steve Buscemi alakításának egy nagyon emlékezetes karakter marad. Mr. Drapp: Na ha White volt a legnormálisabb, akkor ő a teljes ellentéte. Ez a csávó egyszerűen egy őrült. Mi sem bizonyítja jobban, mint az a jelenet, mikor Kay Billy 70-es évekére kezd el táncolni, egy vágó késsel a kezében. Aki már látta a filmet az érteni fogja. Viszont annak ellenére, hogy egy pszichopata, mégse tudjuk őt utálni, mert nagyon jó dumái vannak és minden romoltsága ellenére egy szerethető alak. A többiekről, most nem igazán beszélnék, mert 1 vagy nem szerepelnek sokat és 2 egyikük egy túlságosan fontos fordulatot hoz, amit vétek lenne elmondani.

Teknikai megvalósítások: Erről csak nagyon röviden. A zene választás Tarantino 3. nagy erősége. Tudni illik, nem szokott saját zenéket írni a filmjeihez, helyette más slágerekből szed ki limitált számokat. És nagyon jó munkát végzett. Főleg 70-es évekbeli dalok hangoznak el benne, amik megadják a kellő hangulatot. Csak, hogy párat említsek Little green bag, Stuck in the middle of you vagy a legismertebb a Hooked on a feeling.

Összegezve, én nyugodt szívvel ajánlom ezt a filmet bárkinek és nem csak azért, mert olyan elvetemült Tarantino rajongó vagyok (pedig ez az igazság). Egyszerűen látni kell, hogy egy első filmes rendező, hogy dobbantott ekkorát a filmiparba. Ugyan akkor, aki szeretne egy kicsit kikapcsolódni, de közben valami krimit akar látni, azoknak bátran ajánlom a Kutyaszorítóbant. Viszont aki nem szereti azt, ha egy filmben túl sokat káromkodnak, túl sok benne a vér vagy erkölcsileg romlott karakterekkel kell szimpatizálni, azoknak nem ajánlom, mert ők tiltó listára raknák eme klasszikust.

A film kritikailag nagy sikert aratott. Mindenki dicsérte Tarantino írói tehetségét, így megnyílt előtte Hollywood kapuja. Elkezdett forgatókönyveket írni (Tiszta románc, Született gyilkosok), amiket aztán eladott más rendezőknek. Majd találkozott örök barátjával Robert Rodriguez-el, aki szintén rendező volt és vele is készültek közös projektek pl. a Desperado. Majd miután úgy érezte, hogy sokkal tapasztaltabb lett filmezés terén, így neki látott új alkotásának, ami később bekerült a világ legjobb filmjei közé.

Én a Klasszikus Hollywood voltam. Sziasztok J

Értékelés: 10/10