Kutyaszorítóban

Kutyaszorítóban

Sziasztok, ez itt újra a Klasszikus Hollywood. Be kell vallanom, hogy az utóbbi időkben nem voltam elég hű a nevemhez. Annak ellenére, hogy a „vezetéknevem” Klasszikus, inkább az aktuális filmekkel foglalkoztam, mint a Batman Superman, Visszatérő stb. Viszont ez most változni fog. Lesznek ettől még mai darabok is, de csak másodlagos szerepet fognak betölteni a bloggon. Most pedig térjünk vissza a régi időkhöz. Emlékeztek még a Spielberg marathonomra? Nem?! Hát miket beszélek persze, hogy nem emlékeztek rá. Viccet félretéve annak a marathonnak a lényege az volt, hogy bemutassam a rendező életútját, honnan indult a karrierje, miért emlékszik rá az utókor + a saját véleményemet is elmondjam róla, illetve alkotásairól. Ugyan akkor ez volt az első marathon szerű írásom (az akció és horror marathon mellet), amit sikerült is befejeznem. Igaz ki kellet hagynom pár alkotást, de nagyvonalakban sikerült megvalósítanom. Most ugyan ez lenne a helyzet. Mivel úgy gondolom, hogy egy film minőségét nagyban befolyásolja a rendező személye, ezért bemutatnám azokat az embereket, akik a legnagyobb hatással voltak (vannak) a Hollywood-i álomgyárra. Ezek a személyek határokat nem ismerve kísérletezgettek a kamerával, melynek a végeredménye egy tartalmas, néhol ingadozó, de klasszikusokkal teli pályafutás lett. Na, ő róluk lesz szó, de csak és kizárólag azokról, akik szerintem megszolgálták azt, hogy örökké emlékezünk rájuk. És kivel is kezdhetnénk ezt a rovatot? Hát természetesen Hollywood fenegyerekével, aki nem más, mint Quentin Tarantino.

Nincs még egy olyan személy, aki ennyire megosztó lenne a filmes világban. Sokan imádják, még többen viszont utálják. Ennek oka az egyedi látásmódja és stílusa. Tarantino legnagyobb erőssége, hogy nem is kell elolvasni a stáblistát, rögtön tudjuk, hogy ez a film az ő műve. Minden filmjében benne vannak azok a bizonyos pontok, amitől beazonosítható lesz a mester. Csak pár visszatérő elemet említsek. Nevetségesen eltúlzott erőszak, tökös és egyben feszült párbeszédek, jó dumák, karakter központú történet, erkölcsileg megkérdőjelezhető szereplők stb. Mielőtt még bele kezdenénk, első filmjének elemzésébe lássuk, hogy miért tartják őt sokan a modern kor legnagyobb zsenijének (köztük én is).

1.    Ő egy forgatókönyv írói zseni: Nem túlzok. Kevés olyan alkotó van, aki eltudja érni, hogy egy szimpla McDonaldos beszélgetés izgalmas legyen. Persze, azt aláírom, hogy a filmjei nem azért zseniálisak, mert a történetük, annyira részletes lenne. Nem erről van szó, sőt! Fa egyszerű a műveinek az alap sztorija, de ezek megvannak spékelve zseniális párbeszédekkel. A karakterei a legtermészetesebb dolgokról beszélnek pl. milyen filmet néztek meg, milyen kaját ettek stb. Mégis ezek olyan jól és annyira természetesen vannak megírva, hogy a néző benne érzi magát az adott jelenetben. Ami pedig még jobbá teszi ezeket, azok a nagyon elvetemült, de ugyan akkor halál laza dumák. Ezt a képességét a feszültség teremtésben is fel tudja használni. A helyzetek nagyon kiszámíthatatlanok és ebből eredően bárki meghalhat, bármikor. Mi nézők pedig, mivel benne „vagyunk”a jelenetben, jobban áttudjuk érezni a helyzetet.

2.    Elképesztő stílusosság: A másik legnagyobb erőssége a mesternek az a stílus teremtés. Ritka az olyan személy, akinek sikerül megteremtenie a saját stílusát. És ez soha nem változik a műveiben. Mindig tudja standard módon tartani azt a színvonalat, amit elvárunk tőle. És, hogy mi ez a színvonal? Filmjei egyszerre feszültek, viccesek és cool-ak. És ez a 3-as igen is megfér egymás mellett.

3.    A B-filmek királya: Először is, hogy mindenkinek érthető legyen, mi is az a B-film? Röviden, annyi, hogy ismeretlen színészek és alkotók összehoznak egy alkotást, ami nem akar bemutatni semmit, egyszerűen csak elszórakoztat a maga módján. Ide tartozik például az akció, a vígjáték, a horror és a trash műfaja. Elég csak Schwarzenegger akció filmjeire gondolni, mert azok is 100%-ig B-filmek voltak, de a jó fajtából. Na Tarantino volt az, aki az egész zsánert megreformálta. Tudni illik ő nem végezte el a középiskolát és nem járt filmes egyetemekre. Úgy kereste meg a kenyerét, hogy egy videó téka pultos fiúja volt. Azt hihetnénk ezek után, hogy lehet ő a mi generációnk nagy zsenije? A válasz egyszerű. Tékás múltja során rengeteg B kategóriás film került a kezébe (főleg az ázsiai gengszterfilmek). Tarantino ezeket vette alapul a későbbi filmjeihez, úgy, hogy konkrét jeleneteket másolt át az elődből. Ezért sokszor megvádolták őt lopással és copyzásal, de ő ezt soha nem tagadta. Lényeg, mi lényeg Tarantino, nem akar tanulságos történetet elmesélni nekünk. Nem akar elgondolkodtatni minket. Egyszerűen csak elakarja elérni, hogy a néző beleélje magát a szituációba és szórakozzon a frappáns dialógusokon. Ezt pedig a lehető legjobban csinálja. Innen szerzett tapasztalatokat és innen indult el nagy karrierje (a B-filmektől kezdve).

Nos, hát ezek miatt Tarantino egy megkerülhetetlen név Hollywoodban. És most vegyük sorjába a fontosabb alkotásait, honnan és hova tart a mester. Legelső filmje 1992-ben látott napvilágot, ez pedig nem más, mint a Kutyaszorítóban.

Történet: A story középpontjába egy gengszterbanda áll, akik egy gyémántkereskedést akarnak kirabolni. A tagok egymást nem ismerik. Sem a nevüket, sem semmilyen adatukat. Helyette színeken nevezik egymást. Itt van Mr. White (Harvey Keitel), Mr. Orange (Tim Roth), Mr. Pink (Steve Buscemi), Mr. Drapp (Michael Madsen) Mr. Brown (Quentin Tarantino) és Mr. Blue (Eddie Bunker). Egyedül a csapat főnökét, Joe-t és fiát, Niceguy Eddie-t szólíthatják a nevükön. A rablás viszont sikertelen lesz és lecsap rájuk a rendőrség. A csapat szétválik és mindenki próbál visszajutni a kijelölt ponthoz. Majd egyikükben felmerül a gyanú, hogy besúgó van köztük. Innentől kezdve pedig az egész film egy raktár épületben játszódik, ahol a megmaradt túlélők, próbálnak rájönni, hogy ki lehet az áruló közülük.

Megvalósítás: Tarantino első mozifilmje teljes egészében egy ázsiai gengszter filmnek, név szerint a City on fire-nek az amerikai változata. Ezért is az ázsiai verzió rendezője beperelte Tarantino-t lopás vádjával. De ezek már a következmények, így hát lássuk az előzményeket. Ennek a filmnek legendásan alacsony volt a költségvetése. Annyira, hogy az egyik főszereplő Harvey Keitel a saját kocsiját hozta be a forgatásra. A főhelyszín pedig egy hulla raktár volt. De ezektől függetlenül, bátran kimondhatjuk, hogy a Kutyaszorítóban már a megjelenésekor egy filmtörténelmi jelentőségű alkotás lett. És miért? Mert ilyet akkor mozi néző még nem látott. És a film, még mai szemmel is megállja a helyét. Na de lássuk, hogy mitől lett ez a mű annyira egyedi. Először is, a történet nem lineáris. Kezdünk egy kávéházas jelenettel, ahol találkozunk a tagokkal, de még nem ismerjük őket. Aztán vágás és már a gyémánt rablás következményeit látjuk 2 túlélő szemszögén keresztül (Mr. White és Mr. Orange). Utána eljutunk a raktár épületbe, ahol konkrétan az egész film játszódik. Majd, hogy jobban megismerjük a legfontosabb karaktereket, mindenkiről kapunk egy visszaemlékezést, hogy miért vállalta el a melót. Ez a történet vezetés, akkor még nem volt jellemző Hollywoodra. Aztán jött Quentin bácsi és csavart egyet az egészen. És jól is tette! A néző a karakterekkel együtt kezdi megismerni a többieket és magát a relytéjt, hogy ki a besúgó. Bár az egész film egy helyszínen játszódik, mégis tud kelteni egy feszült atmoszférát, persze Tarantino-hoz mérten. Ugyan akkor már rögtön a legelső filmjében megmutatkozott, hogy ő a legjobb forgatókönyv író a szakmában. Olyan remek párbeszédek vannak a filmben, hogy azokat nem véletlenül szokták, még ma is idézgetni. Főleg azokat a részeket emelném ki, amik a gyémánt rablás előtti napokat mutatják be. Azokból is egyik személyes kedvencem a legelején lévő Madonna Like a virgin számának az elemzése. Nagyon elvetemült, ugyan akkor halál szórakoztató. De vannak még itt gyöngyszemek, mint például mikor megkapják az álnevüket és Steve Buscemi karaktere kiakad, hogy miért Mr. Pink a neve. De a legerősebb pontok akkor vannak, mikor már a rablás után járunk a raktárépületben. Az ottani részek szöges ellentétei a visszaemlékezéseknek. Míg azok a részek főleg a fekete humoruk miatt volt nagyon emlékezetes, addig a raktáras részekben inkább a feszült thrilleri elemek funkcionálnak. És hagy ne mondjam, hogy kiemelkedően jól teljesítenek. Persze nem kell Hetedik, meg Bárányok hallgatnak szintű feszültség keltésre várni. Itt inkább a párbeszédeken van a hangsúly, amik annyira jól vannak megírva, hogy bevonzza a nézőt a jelenet kellős közepébe. Így Mr. Pink-kel együtt találgathatunk, hogy ki az áruló. És persze nem bízhatunk senkiben, még az egész balhét szervező főnökben sem.

Másik nagy erőssége a filmnek a már említett stílusa és atmoszférája. Ez is nagy újdonságnak számított akkor és még mai is képes embereket meglepni. Egyszerre krimi, fekete komédia és lightos thriller. És ne feledkezünk meg arról, hogy a filmnek nagyon alacsony volt a költségvetése, de ennek ellenére Tarantino-nak sikerült megcsinálnia egy klasszikust. És akkor még tegyük, hozzá, hogy egy első filmes rendezőről beszélünk. Mégis ennek ellenére is példa értékű, amit csinált. Egyedül, amit fellehet hozni a film ellen, hogy ekkor még Tarantino nem volt annyira kiforrott egyéniség, mint később a Ponyvaregénynél. Itt még azért látszik, hogy még próbál belekóstolni a filmkészítésbe, de ezt mind teszi nagyon jól. Nem markolt sokat, mert tudta, hogy alacsony a költségvetés és mellette volt egy koncepciója, hogy ezzel a filmmel emléket állít a kedvenc B-filmjeinek, amiket a tékás múltjában szerzett meg. Mert a Kutyaszorítóban egy izzig-vérrig B-film. Nincs mondanivalója, nincs erkölcsi tanulsága, nem akar semmit se bemutatni, egyszerűen csak a maga elborult módján akar minket szórakoztatni. És ez sikerült neki. Ezért is számomra a Kutyaszorítóban a legjobb B-film, ami valaha készült.

Karakterek, színészek: Amihez Tarantino a párbeszédek írása mellet, még ért az a karakter írás. Itt olyan remek szereplők jelennek meg, akik azóta beírták magukat a cool-ság történelmébe. Így van! Minden karakter egyszerűen menő és a maga beteg módján szerethető is. És mikor ők egymással beszélnek az maga a csoda. Vicces és egyben király. Már az említett Madonnás elemzés is megérne egy 2 oldalas misét. Na de lássuk a fő karaktereket. Mr. White: Talán ő a legnormálisabb a többiek közül. Megvan a saját motivációja és talán ő veszi a legkomolyabban az egész rablást, de ha sörözésről van, szó bátran oda jön és megiszik veled egy korsót. Mr. Pink: Egyik személyes kedvencem. Ő képviseli a folyton aggódó típust. De nem emiatt szerethető. Hanem azért mert neki vannak a legviccesebb mondatai. És köszönhetően Steve Buscemi alakításának egy nagyon emlékezetes karakter marad. Mr. Drapp: Na ha White volt a legnormálisabb, akkor ő a teljes ellentéte. Ez a csávó egyszerűen egy őrült. Mi sem bizonyítja jobban, mint az a jelenet, mikor Kay Billy 70-es évekére kezd el táncolni, egy vágó késsel a kezében. Aki már látta a filmet az érteni fogja. Viszont annak ellenére, hogy egy pszichopata, mégse tudjuk őt utálni, mert nagyon jó dumái vannak és minden romoltsága ellenére egy szerethető alak. A többiekről, most nem igazán beszélnék, mert 1 vagy nem szerepelnek sokat és 2 egyikük egy túlságosan fontos fordulatot hoz, amit vétek lenne elmondani.

Teknikai megvalósítások: Erről csak nagyon röviden. A zene választás Tarantino 3. nagy erősége. Tudni illik, nem szokott saját zenéket írni a filmjeihez, helyette más slágerekből szed ki limitált számokat. És nagyon jó munkát végzett. Főleg 70-es évekbeli dalok hangoznak el benne, amik megadják a kellő hangulatot. Csak, hogy párat említsek Little green bag, Stuck in the middle of you vagy a legismertebb a Hooked on a feeling.

Összegezve, én nyugodt szívvel ajánlom ezt a filmet bárkinek és nem csak azért, mert olyan elvetemült Tarantino rajongó vagyok (pedig ez az igazság). Egyszerűen látni kell, hogy egy első filmes rendező, hogy dobbantott ekkorát a filmiparba. Ugyan akkor, aki szeretne egy kicsit kikapcsolódni, de közben valami krimit akar látni, azoknak bátran ajánlom a Kutyaszorítóbant. Viszont aki nem szereti azt, ha egy filmben túl sokat káromkodnak, túl sok benne a vér vagy erkölcsileg romlott karakterekkel kell szimpatizálni, azoknak nem ajánlom, mert ők tiltó listára raknák eme klasszikust.

A film kritikailag nagy sikert aratott. Mindenki dicsérte Tarantino írói tehetségét, így megnyílt előtte Hollywood kapuja. Elkezdett forgatókönyveket írni (Tiszta románc, Született gyilkosok), amiket aztán eladott más rendezőknek. Majd találkozott örök barátjával Robert Rodriguez-el, aki szintén rendező volt és vele is készültek közös projektek pl. a Desperado. Majd miután úgy érezte, hogy sokkal tapasztaltabb lett filmezés terén, így neki látott új alkotásának, ami később bekerült a világ legjobb filmjei közé.

Én a Klasszikus Hollywood voltam. Sziasztok J

Értékelés: 10/10

Batman Superman ellen: Az igazság hajnala

Batman Superman ellen:

Az igazság hajnala

Üdvözlök mindenkit, újra itt a Klasszikus Hollywoodban. A mai alakalommal a márciusi mozi felhozatal legnagyobb dobásáról lesz szó, ami nem más, mint a Batman Superman ellen, ami Az igazság hajnala alcímet kapta. Nem is kérdéses, hogy ez volt az év legjobban várt blockbustere, de akár az év leginkább várt filmje címét is jogosan vinné el, mert azért mégiscsak a képregényvilág 2 legikonikusabb alakja csap össze egymással. Ez a kettő pedig nem más, mint Gotham sötét lovagja (Batman) és Krypton bolygó utolsó sarja (Superman). Na de nem csak ezért volt az egész film várós, ugyanis (mint ahogy az alcím is mutatja) ezzel a filmmel vezeti fel a Warner a saját DC filmes univerzumát. A stúdió látva a Marvel sorozatos sikereit, úgy döntött ő is megpróbálkozik ezzel a struktúrával. És igen, itt is lesz egy nagy szuperhős csapat, név szerint az Igazság ligája, ami a DC-nek a Bosszúállók csapata. Ez persze egyáltalán nem koppintás, mivel maguknak az Igazság ligája képregényeknek is hatalmas rajongótábora van, talán nagyobb is, mint Vasemberéknek. De valljuk be mozi filmek terén nem véletlenül sokan a Marvelt választják. Ennek oka az, hogy a Warner sokszor rosszul nyúl hozzá az alapanyaghoz. Ezért nincs sok kiemelkedő képregény adaptáció közülük, csak pár kivétel pl. A sötét lovag trilógia, a Watchmen és a V mint vérbosszú. Viszont ezek a felsoroltak (Batman kivételével), alig ismertek. Ugyanakkor, ha megnézzük őket, akkor látjuk, hogy a DC mennyivel jobb filmeket tudna csinálni. A képregényeikre mindig is jellemző volt a felnőttesebb, reálisabb és elégé sötét hangulat. Ez még akkor is működik, mikor olyan embereket látunk, akik halakkal kommunikálnak, fénysebességgel szaladnak, valamint zöld gyűrűvel formálnak tárgyakat. Tudom, nevetségesen hangzik, de működik. A képregényekben (meg pár animációs filmben). Mozi filmben viszont ezt nehéz úgy megoldani, hogy közben komolyan lehessen venni a látottakat. Nem szeretek hasonlítgatni, de a Marvelnél azért működik, mert ott eleve a látvány és szórakoztatás a cél. Így eltudjuk nézni, azt, hogy egy zöld óriás zúzza szét New Yorkot. Viszont, ha ezt már komolyan vesszük, akkor ott lesznek bajok. Egyetlen kivétel van, ez pedig Batman. Nincs szuperereje, esendő és nem azért lett igazságosztó, mert annak született vagy radioaktív baleset áldozata lett, hanem azért, mert az embereknek szüksége van rá. Nem véletlen, hogy ő a kedvenc képregény hősöm. De ugyan akkor ott van Superman akiről, még egy épkézláb adaptáció sem készült. A régi 78-as változat talán még hűnek mondható, de mai szemmel egyszerűen már gagyi. Az Acélembert pedig szintén felejtsük el, mert bármennyire volt látványos a végeredmény, az egész egy összecsapott maszlag volt, amiből hiányzott a lélek. De Superman, már a filmek előtt sem volt nekem szimpatikus, mert mindig volt neki egy patrióta nézette, amit én egyszerűen nem tudok elfogadni. Az pedig, hogy sebezhetetlen az csak kiöli nálam azt, hogy aggódni tudjak érte. Na de vissza az Acélemberre egy kicsit. Lehetett volna egy Sötét lovaghoz méltó alkotás, ami megszeretteti velem a karaktert, viszont volt 2 tényező, ami belerondított az egészbe. A rendező Zack Snyder és a forgatókönyv író David S Goyer. Snyder nem egy rossz rendező, de egyszerűen nem méltó ahhoz, hogy egy ilyen komoly univerzumot hozzon létre ilyen filmekkel. Vele az a baj, hogy inkább látványtervezőnek jó. Mert az akciókat remekül meg tudja csinálni, lásd. 300. De a DC-nek nem több látvány kell, hanem több tartalom. És Goyer-rel szövetkezve nem tudnak jó történetet csinálni. És itt van az a hiba, ami balul sül el a DC filmeknél. Mindig rossz embert bíznak meg a feladattal. Nem tudnak olyan rendezőket választani, akik ne vinnék el az egészet a gagyi irányba. Ugyanez igaz a 90-es évekbeli Batman filmekre, a Macskanőre és a Zöld lámpásra, valamint az Acélemberre. Ezek után az kellet volna, tenni, hogy rendező váltást csinálnak, de mivel a Superman jól teljesített a kasszáknál, ezért Snyder ismét bizonyíthatott, hogy képes egy épkézláb, képregény hű adaptációt csinálni. Lássuk a végeredményt. Ez a Batman Superman ellen.

Történet:

A film az Acélember végi csatával kezd, ezúttal az ott tartózkodó Bruce Wayne (Ben Affleck) szemszögéből nézve. A titkon denevérnek öltöző személy szörnyülködve látja, hogy egy olyan hatalom pusztítja Metropolist, amit nem lehet megállítani. Tart attól, hogy Superman (Henry Cavil) egyszer ellenségként fog az emberekre tekinteni és emiatt elpusztítja a földet. Ezzel nemcsak ő van így, mivel rengetegen haltak meg akkor, mikor Superman csatateret csinált a városból. Sokan félnek tőle, de vannak, akik megmentőként tekintenek rá. Elindul egy kormányzati ülés, mely megpróbálja eldönteni, hogy Superman az emberek ellen vagy oldalán van. Közben megjelenik Lex Luthor (Jessie Eisenberg) is, aki nem sok jó dologra készül (ki hitte volna?).

Megvalósítás:

Nos, ez az év legmegosztóbb filmje. A kritikusok egyöntetűen lehúzzák (Rotten Tomatoes 32%-a), viszont a nézők pedig szeretik (nem mindenki). Hogy én mit gondolok? Lássuk.

 Az alaptörténetben rengeteg craft van. Már csak az a tény, hogy Supermanre ellenségként tekint az emberiség, köztük Batman is. Ebből egy nagyon jó forgatókönyvvel és remek rendezéssel egy kiemelkedő képregényfilm készülhetett volna. Viszont a Warner, DC örökös betegsége itt is befigyelt. Ugyanis Zack Snyder és David S Goyer nem képesek egy ilyen témát, ilyen erősen megcsinálni. Tele van jó ötletekkel a film, viszont egyiket se használják ki. Ugyanakkor e mellet ott volt a stúdió nyomása is. Le kellett rakni a filmes univerzum alapkövét, kellett egy konfliktus szálat írni, kellett folytatni az Acélembert, fel kellett vezetni Batman karakterét és mellé még az Igazság ligáját is fel kellet vezetni, mindezt 2 és fél órába összesűrítve. Már ez is garantálja a kritikai buktát, de még mellé jön Snyder, aki már az előző filmjével nagyon megosztotta a nézőket és kritikusokat. Haladjunk szép sorjában.

A jó ötletek megvannak benne és ezek mind a film apró fénypontjai. Már az elején, mikor látjuk, hogy Superman milyen áron mentette meg a világot egyszerűen félelmetes. És remekül alapozza meg a Batman-nel való konfliktust. Vagy ott van a tárgyalás, ami eldönti, hogy Superman jó vagy gonosz. De ezek mind csak apró morzsaszemek, mert az egész cselekmény egyszerűen súlytalan. Nem érezzük a tétjét a dolgoknak és feleslegessé is teszi a látottakat. Sokszor olyan események történnek benne, melyeket, ha kivágnánk, akkor fel sem tűnne a film nézése közben. Gondolok itt Lois Lane történet szálára, ami egyszerűen csak perceket vett el az amúgy sem rövid játékidőből. Batman-nek is van egy nyomozása, ami szintén felesleges, mivel úgy is tudjuk, hogy minden szál hova fog kilyukadni (véletlenül sem egy kopasz tudóshoz, áhhhhh nem bizony!!). És akkor ott vannak a felvezető pontok az Igazság ligájához. Jó hogy ott vannak, de annyira erőltetetten rakták bele őket, hogy egyáltalán nincs meg benne a báj. És akkor térjünk rá a legnagyobb szívfájdalmamra, ami nem más, mint Batman és Superman közötti konfliktus. Annak ellenére, hogy ez volt a legfontosabb pontja a filmnek, ez lett a legjobban elhanyagolva. Túl sokat akartak belepakolni ebbe a filmbe, míg végül pont, hogy ez rész lett a legsúlytalanabb. Azt el kell ismerni, hogy hangulatban és látványban jól nézett ki, de az egész alig tartott 6 percig. És a harc utáni békekötés, pedig egyszerűen botrányos. Nem lett volna rossz ötlet, de annyira kínosan rakták bele, hogy az nekem fájt. Az meg, hogy utána örök barátok lesznek, miután 1 másodperccel ezelőtt majdnem megölték egymást, no comment. Szóval ez a film tipikus hibája, annak, hogy túl sokat akar markolni, de keveset fog. Volt koncepciója az egésznek, viszont a végére annyi mindent raktak bele, hogy erre a rengetegre alig maradt idő kidolgozni. Ezek után azt gondolhatjátok, hogy én utálom ezt a filmet és a szőrös szívű kritikusok pártját képviselem. Az igazság viszont az, hogy nem így van. Persze attól még ez a film csalódás, de egyszerűen nagyon gyorsan eltelt az a 2 és fél óra. És én nem unatkoztam a mozi alatt. Én úgy nyilatkozok erről a filmről, hogy ez egy középszerű képregényfilm, viszont annak tökéletes. Az egésznek volt egy nagyon jó hangulata, stílusa és látványa (de erről majd később).

Karakterek és színészek: 

És a film legnagyobb fénypontját itt kell keresni. Ez pedig nem más, mint Ben Affleck Batman-je. Ő már egyszer bemutatkozott szuperhősként, mint Daredevil, viszont azt inkább hagyjuk. Sokan kiakadtak, hogy miért őt kellett választani a szerepre. És végül ő lett a filmtörténelem egyik legjobb Batmanje.  Na, jó, azért nálam még mindig Christian Bale az örök kedvenc, de tény, hogy Affleck sokszor már túlszárnyalja őt is. Egy teljesen más karaktert hoz, ami sokkal inkább hasonlít a képregényes, videojátékbeli denevérre. És Bruce Wayne-ként is nagyon jót alakított. Végig tudtam érte izgulni és egyértelműen tovább mélyítette a karakter fontosságát a filmtörténelemben. Ugyanakkor Henry Cavil, mint Superman, ugyan azt a teljesítményt hozta, mint az Acélemberben. Nem volt kirívóan rossz, de nem csinált semmit csak morcosan nézett és néha megmutatta kigyúrt felső testét. De ettől még nem lesz jó Superman. A másik baj, hogy a filmben inkább övé a főszerep. Oké, Batman több játékidőt kapott, de a történet központjában egyértelműen Superman állt. Ezért inkább éreztem ezt a filmet Acélember 2-nek, mintsem Batman Superman ellennek. Viszont a filmesek elérték azt, hogy jobban várjam az önálló Affleck-es Batman filmet, mintsem az Igazság ligáját. A másik nagy kérdőjel számomra Jessie Eisenberg Lex Luthorja. Na, rá ugyanaz igaz, mint amit az egész filmről elmondtam. Nagyon felemás. Vannak, iszonyat erős pillanatai, amikor látom, hogy ő alakít valamit is, nagyon jól. De voltak olyan pillanatai, amiket egyszerűen nem tudtam hova rakni, annyira ripacskodó volt. Luthor-hoz mindig is rosszul nyúltak hozzá a filmesek. Sokszor állítják be ripacsnak és ez nem az igazi énje. De még meg kell említenem Wonder Woman karakterét is, aki meglepően jó volt. Nagyon epikus volt, ahogy megjelent és a karaktere is szimpatikus volt. Egy bajom volt vele. Nagyon kevés időt kapott. Alig tűnik fel 15 percnél hosszabb ideig. Ugyanakkor a filmesek azt is elérték, hogy várjam a jövő évbe kiadott önálló filmjét.

Vizuális megvalósítás:

Na és elértünk, ahhoz a ponthoz, ami miatt egyszerűen nem tudom azt mondani, hogy ez a film rossz. Az operatőri munka szép, a hangulat annyira magába szippant, hogy eltelik az a hosszú idő, a speciális effektek szépek, bár a végére a Doomsday-es harc, már nagyon sok volt nekem. És a zene!!! Hans Zimmer egyszerűen nem tud hibázni. Olyan fantasztikus zenét írt, hogy a film rossz pillanatait is élvezhetővé tudja tenni. Ezek a film legnagyobb erősségei. És itt tenném fel a kérdést: Vajon ezeknek kell a legnagyobb pozitívumoknak lenni? Ha egy popcorn moziról beszélünk, akkor igen. Viszont, ha megnézzük azt, hogy ebből többet lehetett volna kihozni, akkor már más lenne a véleményem.

Röviden ennek a filmnek az a legnagyobb baja, hogy rosszul nyúltak hozzá a témához. Snyder nem tud középszerű akciófilmnél jobb művet csinálni. Látvány terén viszont rengeteg tapasztalata van. És ezt a filmet is megfelelő szemmel kell nézni. Nem szabad sokat várni tőle, mert ez egy agykikapcsolós, popcorn mozi. Viszont más kérdés, hogy ez lehetett volna több is, de végül így alakult.

Én a Klasszikus Hollywood voltam. Sziasztok J

Értékelés: 10/6