Amadeus

Amadeus

Sziasztok, ez itt újra a Klasszikus Hollywood. Mindenkitől elnézést kérek, hogy 2 hétig nem volt kritika, de mást is kellet csinálnom, de most újra itt vagyok és köszönöm a türelmeteket. Nem is akarom tovább húzni az időt, inkább kezdjünk bele mai témánkba, az életrajzi filmekbe. Tudom, hogy sokan nem kedvelik, vagy éppen nem érdekli őket ez a műfaj. És ez vajon miért van így? Miért van az, hogy ez a műfaj nagyon kevés ember számára elfogadott. Röviden „Miért nem szeretjük az életrajzi filmeket?” Szerintem nem a műfajban van a baj és nem a minőségben, mert azért tény, hogy ilyen filmet előállítani nagy munka. Kellenek adatok, fennmaradt jegyzetek, élő rokonok és a történelemkönyvek. A hibát bennünk nézőnkben kell keresni. Mindenki, aki volt általános vagy középiskolás mindenkinek megkellet tanulnia a történelmet. Ki volt Caesar, Attila, Széchenyi, Hitler vagy Kennedy. Mindenki a könyvekből tanulta meg a történelem nagy pillanatait. És ezt filmek nélkül sikerült elérni. Aztán jön Hollywood és úgy gondolja erről az emberről vagy eseményről filmet kell csinálnunk. Ez mind szép dolog, mert lehet, hogy ez a személy megérdemli, hogy képernyőn is lássa a néző, miért érdemel figyelmet, de az alkotók túlságosan is tisztelik ezeket az embereket és mindent részletesen, történelem hűen akar bemutatni. Így újra előveszik a történelemkönyveket és itt a probléma. Lehet, hogy az alkotó szívvel, lélekkel csinálja művét, de senkit nem fog érdekelni, mert már ezt átéltük csak az iskolában. Ezek a filmek csak a történelemkönyvek vizuális megvalósításai. Félreértés ne essék ez nem rossz dolog. Ha valaki nem akar olvasni, hanem nézni akarja, akkor erre nagyon jó célt szolgálnak. Viszont akkor már nem igazán nevezhető filmnek, hanem csak egy 2. útnak a történelem tanuláshoz. A baj itt van és sajnos ilyen a legtöbb életrajzi film (vannak kivételek). Sajnos én is jártam így a Lincoln című filmmel. Tudtam, hogy milyen jó színészek játszanak benne és, hogy Spielberg rendezi, na, az azért már garancia, de az első 15 percben kikapcsoltam, mert untam. Nem voltam kíváncsi arra, hogy Lincoln felszabadítja a rabszolgákat. És most aki olvassa a blogomat és velem egy osztályba jár, az tudja, miről beszélek, mert megnéztük a Luthert. Nincs komolyabb baj a filmmel, de nem több mint egy történelem tanulás vizuális változata. Ez a véleményem az életrajzi filmekről sajnos, de nem akarom lehúzni a műfajt, mert 2 olyan film is van mely hatalmas élmény volt nekem és ebbe a műfajba sorolható. Úgyhogy most elmondanám szerintem mikor lesz igazán kiemelkedő egy ilyen film és mikor mondjuk rá azt, hogy ez egy film és nem egy 2. út.

1. A film az film és a filmnek az első számú funkciója, hogy szórakoztasson vagy szóljon, valamiről esetleg tanítson is valamit. Nem kell, mindent betűről betűre adaptálni kicsit ellehet térni, esetleg minimálisan kiszínezni, hogy ne legyen túlságosan izzadság szagú a projekt. Nem azt mondom, hogy egy Kennedyről szóló filmben elkerüljük a meggyilkolását, de filmes eszközökkel sikerülhet igazán jól bemutatni.

2.Szóljon, valamiről vagy esetleg legyen tanulsága az egésznek. Lehet olyat is, hogy az adott személynek az élete csak egy eszköz, arra, hogy az alkotók közvetítsenek valamit pl. a Schindler listája (ami a 2. kedvenc filmem ebben a témában). Nem csak Schindler életét mutatta be, hanem úgy mutatta be a holokausztot, ahogy azt más film még nem tette.

3.Találjuk meg a lehetőséget az alapötletbe. Ha látjuk az adott személyben, hogy ő róla tudunk filmet csinálni, mert nagyon érdekes figura volt, még jó is kisülhet belőle.

Ezt a 3 pontot eddig csak egy ember használta fel 1984-ben. Ő volt Milos Forman, aki elkészített egy Mozartról szóló életrajzi filmet. Ez lett az Amadeus.

Most mondhatnám, hogy a film Mozart életét mutatja be és ennyi, de nem fogom, mert hazudnék nektek. A film egy másik zeneszerző Antonio Salierivel kezdődik, aki magát okolja Mozart halála miatt és öngyilkosságot követ el. Szolgái még időben rátalálnak és megmentik őt, de egy szanatóriumba kerül Salieri. Másnap egy pap kéri, hogy gyónja meg a bűneit. Ebből a gyónásból (visszaemlékezésből) áll a film nagy része. Megtudjuk, hogy Salieri a bécsi udvar komponistája volt és nagy hírnévre tett szert, de megjött Mozart és mindkettőjüknek megváltozik az élete.

Tudom, hogy a kritikám első fele kicsit negatív volt, de csak azért, hogy a Lincolnt vagy a Luthert ellenpontba helyezem ezzel a filmmel. Egyszóval leírva ZSENIÁLIS. Ez a film benne van a legnagyobb filmes élményeim között. 6.-os voltam, mikor énekórán elkezdtük nézni (akkor még nem voltam filmrajongó) és elvarázsolt engem. Végig nézni nem sikerült ezért otthon keresgéltem sikertelenül. 2 év múlva megtaláltam a 3 órás rendezői változatot (azóta se láttam a normál változatott). Most pedig DVD gyűjteményem ékes darabja. Na de térjünk rá a lényegre. A film bár Amadeus címen megy, de nem Mozart élete áll a középpontban. Mondhatni csak mellékszálként funkcionál. A fő téma Mozart és Salieri konfliktusa. Forman meglátta a lehetőségeket és kihasználta. Nincs róla fenn maradt tény, hogy Salieri utálta volna Mozartot, de így egy kicsit kiszínezte a rendező a történetet, hogy élvezhetőbb legyen. Ez a konfliktus nem nevezhető háborúnak, mert a Salieri tudja, hogy Mozart egy zseni és a zenéje sokkal jobb, mint az övé, sőt odáig megy, hogy a legzseniálisabb zene írónak mondja ki, de nincs megbarátkozva azzal, hogy milyen jellemileg. És itt a rendező nagyon meglepi a nézőt. A filmben Mozart egy szabad szájú, nő csábász, mindenkit lenéző, léha, felpofozhatni való alak. Salieri azzal nem tud megbarátkozni, hogy egy ilyen embert áldott meg az isteni zsenialitás, míg ő mindent megtett azért, hogy szeressék. És itt a filmnek a lényege. Be akar mutatni valamit. Itt jelen esetben azt, hogy bárkiben megjelenhet a zseni. Mozart nem egy szerethető alak, hacsak a jellemét nézzük, de zseni és ezt tudja magáról. Igaziból bármelyikünkben megvan a zseni, csak tudni kell, hogy milyen témában. A másik. Gondolom mindannyian voltunk már egy tehetségkutatón és mindent megtettünk azért, hogy megnyerjük, de mikor az eredményhirdetés volt kiderült, hogy csak 2. helyezettek lettünk. És mikor meglátjuk, hogy ki vette el tőlünk a díjat egyszerűen elfog minket a féltékenység és a gyűlölet, hogy ő miatta nem lettünk a legjobbak. Ezt a témát a film is kihasználja Salierin keresztül. Ugyanakkor még van egy téma, amit nagyon jól mutat be. A cenzúrát. Jelen esetben a bécsi udvar. Sok művész volt már így, hogy műve tanító szándékú legyen és világszerte ismert, de ott volt a legfelsőbb intézet és miután elolvasta már a címét is kijelentette, hogy ezt nem mutathatja be. A filmben is szerepel ilyen dolog. A bécsi udvar rendel egy operát Mozarttól, de mindannyian megvetéssel néznek rá, mert a mű fő helyszíne egy török bordély. Hol ott a műve semmi erotikus tartalmat nem hordoz. A másik pedig, mikor Mozart megírja a Figaro házzaságát, ami egy egyszerű kis romantikus komédia, de mikor az udvar megtudja, hogy ezen dolgozik, mindent megtesznek azért, hogy ne készüljön el, mert benne van a címben hogy Figaro. Ugye a Figaro a francia forradalom egyik operája volt, ami nem tett jót az osztrák császár II József testvérének Marie Antoanettnek. És mivel a filmben szerepel, József császár nem akarja az opera elkészültét. És ez a mai világra is jellemző, de ott nem az udvar, hanem a cenzúra dönt. Ne is tudjátok hány ember nem lett népszerű, mert a cenzúra nem engedélyezte művét. Oké a film bemutatja, ezeket az előbb említet gondolatokat, de miért olyan jól. Mert a film szórakoztató. Minden van benne humor, szerelem, zsenialitás, gyűlölet, harag, misztérium és tragédia. És ezt szórakoztatóan mutatja be. A film halad az eseményekkel együtt és szinte nem ülepszik le egy másodpercre sem. Na de térjünk rá a karakterekre és a színészekre.

A film főszereplője Salieri, akiről tudjuk, hogy szereti, de egyben gyűlöli is Mozartot. A nézők most foghatják a fejüket, hogy akkor most utalja vagy imádja, döntse már el. A rendező megcsinálta azt, hogy Salieri nem is Mozartra haragszik, hanem az Istenre. Ugyan is gyerekként azt kívánta Istentől, hogy zeneszerző legyen és ez teljesült. Mikor megjön, Mozart látja, hogy ebben az ifjúban maga az Isten szólalt meg. Ezt egy nagyon jó jelenetben mutatja be a film, mikor Salieri áttekinti Mozart kottáit és közben hallja magában a muzsikát. Elmondása szerint maga az Isten szólalt meg benne. Ezek után imádkozik, hogy megoldódjanak a problémák és mindenki jól járjon, de csak tovább rosszabbodik a helyzet. Ezek után kijelenti, hogy Isten utálja őt és, hogy bosszút álljon, rajta, gátolja mindenben Mozartot, aki szerinte isten földi választotta. Itt egy kis kereszténység elleni kritika is megmutatkozik. Ugyanakkor Salieri testesíti meg a középszerűséget. Azt az ember fajtát, aki azt hiszi magáról, hogy zseni, de közben még csak a közelében sincs. F Murray Abraham zseniálisan alakította a karaktert. Amiért még piros pont jár neki, hogy el tudta játszani a fiatal és az öreg Salierit, aki a papnak meséli el a történetet. Az Oscart jogosan kapta meg.

A másik fontos karakter Mozart. Ő róla már beszéltünk, hogy jellemileg egy teljesen unszimpatikus karakter, de ő a zsenibb a 2-jük közül. Salierivel ellentétben ő tudja magáról, hogy zseni is ezt nem felejti el kimondani. Példaként, mikor pénzügyi gondokban van, és csak az mentheti ki onnan, ha részt vesz egy maghallgatáson, hogy ki alkalmas arra, hogy tanítsa a császár unokatestvérét. Előtte még ott van 2 olasz is. Ezen nagyon kiakad, mert tudja magáról, hogy zseni mégis 2 olasz is van, aki beavatkozhat a céljába. Szerinte az olaszok maga a középszerűség kategóriája. Ha már pénzügyi gond. Az ő karakterén keresztül mutatja be a film, hogy hiába komponál világszép muzsikákat, nem lehet komponálásból megélni. És mivel ő nagyon szabad szájú, mindig elveszíti a lehetőségeket. Jó példa erre a kutyás jelenet, mikor Mozartnak végre van állása, pénzt tudna szerezni, de ott hagyja, mert nem akar lealacsonyodni olyan szintre, hogy kutyáknak kelljen zongorázni. Ha nem értitek most, hogy mit írtam le, akkor a film megnézése után minden világos lesz. Még amit ki kell emelni Mozarttól, hogy ő a film fő humor forrása. Viccesek a beszólásai, de ami igazán emlékezetes tőle a röhögése. Úr isten az a röhögés. Azóta ott kísért a fülemben. Aki megnézi, ezt a filmet az nem fogja elfelejteni. Tom Hulce nagyon jó volt én Oscart is adtam volna neki, mint legjobb mellékszereplő. Sajnos a színész ezek után sok B filmben vállalt szerepet.

Még pár szót a teknikai megvalósításról. A díszletek briliánsak. Vissza adták a kor hangulatát és azok az opera jelenetek, valami eszméletlen jól voltak megcsinálva. A zeneválasztás során, ugye Mozart muzsikái közül választottak, de a legjobbakat.

A zene nagyon jó volt annak ellenére, hogy klasszikus zene. A film legjobb jelenete a requiem diktálása a végén. Az valami hihetetlen jó. És a vége, hát az valami eszméletlen. Én már-már megkönnyeztem.

Összegezve: zseniális, kiváló történet, kiváló színészek, kiváló díszlet, kiváló zene. Ha valaki nem akar megnézni még egy életrajzi filmet a Luther után, akkor hagyja abba az olvasást, töltse le a filmet valahol és nézze meg. Nézzétek meg, mert nem az a szokványos életrajzi film, majd ha megnéztétek írjátok le kommentekbe, hogy nektek tetszett e, vagy nem. Kíváncsi vagyok, ti mit szóltok hozzá J

Hát ennyi volt a Klasszikus Hollywood és ez volt életem egyik leghosszabb kritikája.

A film 10/10